Bár nem mondhatnám, hogy nagy házi könyvtárral rendelkezem, még így is találok néha olyan kötetet a polcomon, amelyeknek a létezéséről már megfeledkeztem. Így vettem észre néhány napja egy vékonyka kiadványt, Thomas de Quincey művét, az Egy angol ópiumevő vallomásait.[i] Mint tudjuk, ez volt az a szöveg, amely alapján Baudelaire elkészítette a maga ópium-könyvét a mesterséges mennyországokról. A francia költő egyébként A méreg c. versének egyik strófájában is rendkívül szuggesztíven idézi meg a témát:
Az ópium a lét határán túl kiterjed,
megnyújtja a végtelent,
csontig vájja a kéjt, sűríti a jelent,
és túltelíti a lelket,
oly zord és fekete gyönyöröket teremt.
(Ford. Szabó Lőrinc)
Thomas de Quincey ebben a kis műben elmeséli az élettörténetét, az ópiumhoz vezető útját, illetve leírja a droggal kapcsolatos tapasztalatait. A könyv egy kissé töredékes, de eléggé érdekes, részben az ópium okán is, de inkább amiatt, amit a drog kapcsán az emlékezetről mond, és amely kísértetiesen emlékeztet Freudnak egy írására.
De Quincey 1804 decemberében evett először ópiumot; szürke, sivár, esős téli nap volt. Mivel akkoriban rengeteget éhezett, rendszeresen gyomorbántalmak gyötörték, ezúttal azonban egy heves fejfájás volt az, amitől szeretett volna megszabadulni. Egy barátja ajánlotta neki az ópiumot fájdalomcsillapító gyanánt. Akkoriban a patikákban lehetett kapni ezt a szert, úgyhogy az elbeszélő rögtön vásárolt is belőle, és hazatérve megevett egy adagot. Rövidesen olyan kimondhatatlan öröm tört rá, mintha a mennyországban lenne, ehhez képest már nem is volt semmi jelentősége a fájdalomnak, ami ellen eredetileg az ópiumhoz nyúlt.
Ebben az időben, úgy nyolc éven keresztül rendkívül kontrolláltan fogyasztotta az ópiumot, általában három hetente egyszer. Ezt a szakaszt De Quincey Az ópium gyönyörei c. fejezetben tárgyalja, mivel ekkor a drognak kizárólag a pozitív hatásait tapasztalta. Ezeket a tapasztalatokat az író olyan módon próbálja érzékeltetni, hogy összehasonlítja az ópiumot az alkohollal. A két anyagban közös az, hogy mindkettő boldogságérzetet okoz, de amíg az alkohol összezavarja az ittas ember eszét, és meggondolatlan cselekedetekre sarkallja őt, addig az ópium sokkal inkább összerendezi a tudattartalmakat. Ezt a boldogságot de Quincey egy olyan képzeletbeli ember boldogságához hasonlítja, aki valamiféle mitikus aranykorban él, és soha nem érte semmiféle fájdalmas, negatív tapasztalat.
Később azonban elvesztette a kontrollt, és mindennapos droghasználóvá lett, erről Az ópium kínjai c. szakaszban számol be. Ekkor már nem a nagyvárosban lakott, hanem messze az emberektől egy völgyben egy erdei házban, hogy miként került oda, az nem igazán világos. A túlzott ópiumfogyasztás hatására lényegében elvesztette az uralmat a szellemi képességei fölött. Ekkoriban már alig olvasott valamit, és sokszor még egy levelet is nehezére esett megírni, pedig azelőtt alaposan elmélyedt a filozófia és a klasszikus görög nyelv tanulmányozásában, ez utóbbiban való jártassága még a saját tanárai tudását is felülmúlta.
A kínok abból származtak, hogy képtelenné vált az érzékelése és a fantáziája kordában tartására; a képzelete teljesen elszabadult; az álomképek, víziók teljesen elárasztották a tudatát. Ha éjjel a sötétbe nézett, bármit el tudott képzelni, amit pedig elképzelt, az kísérteni kezdte, visszatért az álmaiban is, olyannyira, hogy apránként teljesen elmosódott számára az álom és az ébrenlét közötti határ. Fekete és komor helyeken, feneketlen mélységekben érezte magát; kimondhatatlan lehangoltság és szorongás uralkodott el rajta. Hatalmas, elképzelhetetlen, fantasztikus építményeket látott, melyek lent a tátongó mélységbe vesztek, a magasban pedig az égbe nőttek, mintha a vöröslő csillaghalmazok koronáznák őket. Később ezüstösen csillogó víztükrök felett lebegett, e tükrökön pedig idegen és ijesztő arcok jelentek meg, amelyek aztán olyannyira megszaporodtak, mintha eleven arcokból lenne a vízfelület. Később különböző vadállatok árasztották el körötte az éjszakát, amelyek közül a krokodilok töltötték el a legmélyebb rettenettel és undorral. És mivel az ópium hihetetlen mértékben megváltoztatja a tér és az idő értékelését, egy-egy ilyen rémlátomásokkal teli éjszaka olyan volt számára, mintha évszázadokig tartott volna.
Megjegyzem egyébként, a költő vagy író fantáziájában megjelenő csodálatos, álomszerű építmények az ópiumtól függetlenül is jellegzetes témája volt a romantikus művészetnek (elég csak a Kubla kánra gondolni), Victor Hugo a rajzain is megörökítette ezeket a hatalmas, hol ijesztő, hol légiesen ragyogó képződményeket.
De Quincey emellett viszont az ópium kapcsán kifejt egy rendkívül érdekes elképzelést az emlékezetről és a tudatról. Leírja, hogy a fantáziaképeken, az építményeken és a szörnyeken túl volt egy másik fajtája is a vízióinak. Ez utóbbi fajta a valóságos emlékek felelevenedése volt. Ópiumos állapotban olyasmikre is emlékezni kezdett, amikre éberen nem volt képes, és amely emlékekről nem is tudott.
Ehhez kapcsolódik de Quinceynek az az elgondolása, hogy az ember soha semmit nem felejt el. Az emlékek örökre megmaradnak a tudatban, nem tűnnek el, csak éppen nem hozzáférhetőek az ember számára. Az emlékek megvannak, csak nem tudjuk felidézni őket. Adott esetben azonban, pl. egy trauma hatására előkerülhetnek, felbukkanhatnak a homályból, méghozzá teljesen élesen és határozottan.
De Quincey ezt egy különálló esszében is bemutatja, egy önálló hasonlaton keresztül, a palimpszesztust választva témául. A palimpszesztus olyan pergamenlap, amelyről a középkorban vegyészetileg eltávolítottak egy szöveget, hogy újat írhassanak rá. Abban az időben még nem ismerték még a papírt, így a pergament használták íráshordozóként, ez viszont drágább és ritkább volt, ezért meg kellett azt becsülni. Ha úgy ítélték meg, hogy az adott szöveg elavult, akkor újat írtak a helyébe. Így pl. lehet, hogy egy adott pergamenen egy ókori dráma szövegét őrizte, ennek a helyébe a középkor kezdetén egy szerzetes valamelyik szent életéről írt egy legendát, néhány évszázaddal később viszont már inkább lovagtörténetek lejegyzésére használták a hártyát. A különböző korok szövegei így íródtak egymás helyébe, az újabb mindig eltörölte a régit. Csakhogy a tudósok idővel felfedezték, hogyan lehet előhívni a már nem létezőnek szövegeket. A pergamen így palimpszsztussá vált, vagyis olyan felületté, amelyen egyidejűleg több szövegréteg íródik egymásra, amelyek addig látszólag egymást követve, egymást követve és megsemmisítve léteztek.
Ilyen palimpszesztus az emberi lélek is. Az emlékeink, amelyeket látszólag elfeledtünk, mert újabb, frissebb, intenzívebb emlékek kerültek a helyükbe, valójában megmaradtak, és ott munkálnak az újabb rétegek mögött. Minden szöveg mögött ott egy régebbi, nehezebben hozzáférhető írás. Olyan ez, mondja egy szép képbe de Quincey, mintha egy főnixmadár útját követnénk visszafelé: minden főnix mögött ott egy régebbi, előző főnix, melyet az megsemmisített, és a helyébe lépett.
De Qincey ezen esszéje kísérteties módon hasonlít Freudnak egy írására, ahol az emlékezést ő is írott felületek egymás fölé helyezett rétegeiként jeleníti meg. Ez a rövidke feljegyzés 1924-ből való, és az ún. „varázsnoteszről” szól, [ii] amelynek analógiájával az osztrák pszichoanalitikus a „lelki szerkezet” működését magyarázza el. A varázsnotesz egy korabeli játék volt, amelyet Freud leírása alapján nagyjából a következőképpen kell elképzelni. Volt egy papírkeretbe foglalt tábla, amely gyantából készült. Erre egy levehető, áttetsző lapot erősítettek, amely két összetapadt, de egymástól elválasztható rétegből állt: a felső egy áttetsző celluloidlemez volt, az alsó egy papírlap. Erre a celluloidra kellett karcolni mindenféle tinta nélkül valamilyen hegyes, éles eszközzel. A varázslat abból eredt, hogy ilyenkor a karcolt helyeken az íróeszköz hozzányomta a vékony, áttetsző papírt az alatta lévő viaszhoz, így ott megjelentek az írón által írt vonalak. Ha viszont elválasztották a papírt az alatta lévő viaszrétegtől, és megszűnt a kettő közötti kapcsolat, az írás eltűnt.
Freud szerint ez éppen olyan, mint ahogyan ő elképzeli a „lelki szerkezet” működését. A felső celluloidréteg a tudat, amely felfogja, de nem tárolja a külvilágból érkező ingereket; az alatta lévő viaszréteg pedig a "tudatelőttes" rétegnek felel meg, amelyben az adott ingerek, érzékelések emlékei tárolódnak. Freud viszont elmondja azt is, hogy amikor a papírt elválasztjuk a viaszrétegtől, és az üressé lévén alkalmassá válik arra, hogy újra írjunk rá, akkor a viaszban még mindig megvan az előző írás. Tehát egy tiszta, írásra alkalmas felület alatt megőrződik az előző szöveg is, noha már nem látható olyan módon, mint előzőleg.
Freud elgondolásában a lelki szerkezet ilyen egymásra íródott felületek végtelen mélységéből áll. Freud szerint az emlékeink és egykori vágyaink örökre megmaradnak, és állandóan ott munkálkodnak a lélekben. Amikor sikerül beazonosítanunk egy tudattalan vágyunkat, vagy felidéznünk egy elfeledett emlékünket, akkor, mint egy láthatatlan szöveg, mindig ott van mögötte egy újabb emlék vagy vágy, amely még mélyebben dereng a lélek mélyén, a még sűrűbb sötétben, még távolabb a tudat fényétől. Pont úgy, ahogyan de Quincey esszéjében a palimpszesztusnak az egymást a láthatatlanságba utasító rétegei, illetve a saját régebbi énjüket megsemmisítő és felidéző főnixmadarak.
Amennyire én tudom, az emlékezésnek ezt a koncepcióját a mai pszichológia nem osztja. Valójában arról van szó, hogy amikor egy emléket felidézünk, az újra „aktívvá”, mintegy „cseppfolyóssá” válik, és ilyen formában tároljuk el újra. Az emléknek nincs változatlan lenyomata. Ez az oka annak a jelenségnek, amely valószínűleg mindenki számára ismerős, hogy az emlékeink nagyon erősen torzulhatnak az idők során. Gyakori, hogy egészen máshogyan emlékszünk dolgokra, mint ahogy azok a valóságban történtek, hiszen minden egyes emlékező aktusnál torzulnak egy kicsit az újrarögzítéskor. Emiatt van egyébként, hogy az emberek sok esetben még olyan dolgokra is képesek emlékezni, amelyek meg sem történtek velük (ezek az ún. „hamis emlékek”), pl. az UFÓ-észlelések, vagy a szellemlátások esetében.
Mindennek ellenére de Quincey és Freud látomásai az emberi lélekről rendkívül izgalmas és megragadó elképzelések. Olyasmik, mint egy-egy költői fantázia, mint pl. egy mitikus versben, vagy pl. egy Harry Potter-történetben.
[i] Thomas DE QUINCEY, Egy angol ópiumevő vallomásai. Európa, Bp., 1983.
[ii] Sigmund FREUD, Feljegyzés a „varázsnoteszről”. In.: Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Szöveggyűjtemény. Szerk. Bókay Antal – Erős Ferenc. Filum, Bp., 1998. 285-288.
Utolsó kommentek