Tegnap megnéztem az RTL-en A harag útját. A filmről korábban nagyon jó kritikákat olvastam, kivéve a 444 cikkét, ami szerint az egész egy totális butaság.
Az első, ami feltűnik, az az, hogy a mű valóban nagyon látványos, a maskarák afféle karneváli hangulatot idéznek, a gépek fantasztikusan ötletesek, a sivatag ragyogó sárgája és az ég vakító kékje káprázatosan széppé teszi a képeket, én nagyon szeretem ezeket a színeket. Charlize Theron piszkos fizimiskával, rövid hajjal talán még vonzóbb is, mint szőke ciklonként, a szeme kékje valahogy mélyebb egy ördögeszűen sötétre mázolt, mint csinibabásra sminkelt arcból előtűnve (bár nem világos, mitől lesz időről időre újra fekete a homloka).
Ám az igazán érdekes az, hogy az egész film szinte az elejétől a végéig egyetlen nagy autós üldözés, amit alig-alig szakít meg néhány szöveges epizód. Ez így már szinte olyan, mint valamiféle avantgard blockbuster: éppúgy mellőzi a hagyományos ételemben vett történetmesélést, mint valami modernista művészfilm, aminek éppen a narratíva által létrehozott koherens értelemképzés lerombolása a célja. Mintha az alkotók egy kísérleti filmmel álltak volna elő, benne a lehető leghosszabb, szöveg nélküli akciójelenetekkel, felszabadítva a látványt az elbeszélés zsarnoksága alól.
Másfelől viszont az is fura, hogy ebben a narratív zúzalékban valahogy mégiscsak felépül egy egészen kerek világ, amely képes magába szippantani a nézőt. Kétségtelen, hogy, amint a 444 cikke is írja, a filmben alig beszélnek, és ami elhangzik, az sem hasonlít éppen Shakespeare drámáinak barokkos kuszaságú soraira; sem Tom Hardynak, sem Charlize Theronnak nincs sokkal több szövege, mint Scwharzeneggernek a Terminatorban. Viszont ez a néhány szó mégiscsak elég ahhoz, hogy elmeséljen valamit, aminek a végén ott az a katarzis, ami talán még Arisztotelésznek is tetszene. Ez szerintem úgy lehetséges, hogy a képek a maguk hihetetlen szuggesztivitásukkal tehermentesítik a verbális nyelvet a mesélés terhe alól, egy-egy villanással kifejezve azt, amit akár hosszú monológokban is lehetett volna taglalni. Halhatlan Joe-ról például alig beszélnek: nem magyaráz senki hosszan arról, micsoda erőszakos diktátor, miként nyomorgatja az embereket; nem látjuk, hogyan végez ki lázadókat, hogyan félemlíti meg a birodalma lakosait stb. A sziklapalotáját kívülről éppen csak megmutatják, a belsejét is csupán néhány pillanatra villantják fel. Mégis, ezek a képek elegendő vizuális információt tartalmaznak ahhoz, hogy a film végén katarzisként éljük meg a gonosz zsarnok bukását: a történet elején az uralkodó szavára meginduló és gyorsan elapadó zuhatag jelenete szépen kifejezi, hogy Joe korlátlan hatalmú úrként miként zárja el a népét az élettől; a sík vidék felé emelkedő rideg, monolit, függőleges falú szikla pedig jó érzékelteti a hatalom erejét és kérlelhetetlen zártságát. Amikor a film végén újra feltűnik a vízesés, akkor az erős vizuális kontrasztok segítségével jön létre a katarzis: a zuhatag vertikális mozgása éles az ellentéte az autós üldözések folyamatos és szédítő sebességű horizontális mozgásának, ami végig meghatározza a filmet. A rideg sivatag után felszabadító látvány látni a vizet, ami az élet feltétele, viszont kiemelendő, hogy a film ezt nem szájbarágósan tálalja, nem pakol a vízre mindenféle allegorikus jelentéseket, mint pl. Tarkovszkij.
Ám ami nekem mégis a legjobban tetszett, az a film végének lezárása (1: 52: 36-tól). Az utolsó néhány másodpercben Max és Furiosa egymásra néz, bólint. Max távolodni kezd, Furiosa a magasból pillant le rá. Azért olyan szép ez a befejezés, mert egészen elképesztően rövid a jelenet, és így nagyon sok minden benne van. A hősök nem forrnak össze a csók tüzében, de nem is vesznek egymástól fájó búcsút, ahogy ilyenkor szokás, kitüntetést sem kapnak senkitől. A nonverbális jel titokzatosabb és sokrétűbb, mintha szavakat hazsnálnának, amelyeknek konkrétabb, és így behatároltabb jelentése van. Ez a finom, alig látható bólintás egészen különböző érzelmeket fejezhet ki egyszerre, pl.: nincs sok mondanivalójuk egymás számára, csak egy rövid közös kaland volt, vagy: olyan erős a bajtársiasság, hogy éppen ezért egyetlen közös pillantás is elég, vagy: fájdalmas a búcsú, de tudják, hogy el kell válniuk stb. Ebben az apró bólintásban egyszerre van benne a szerelem, a barátság, a köszönet, a győzelem büszkesége és a halálos veszedelemből való felszabadultság érzése, egymás bátorságának, hősiességének kölcsönös elismerése és a közösség érzése, a búcsú szomorúsága – de mindez csak nagyon finoman. Az utolsó pillanatban Furiosát alulnézetből,emelkedő mozgás közben látjuk, amint a többiek között, de középen, és kissé előre lépve áll. Ez a perspektíva (az emelkedés miatt) egyszerre érzékelteti a győzelem emelkedettségét és az elválás szomorúságát is (a távolodás révén).
Az ilyen művészi szűkszavúság (ellentétben a végletekig kihúzott üldözésekkel) szerintem mindenképpen komoly esztétikai teljesítmény. Nemigen szeretem a posztapokaliptikus történeteket, talán ez a film sem lesz a legnagyobb kedvencem, de ez a pillanatot nagyon emlékezetesnek találom.
Utolsó kommentek