Péterfy Jenő a XIX. század második felének kiemelkedő irodalomtörténésze, kritikusa volt. Három nagy jelentőségű esszét hagyott ránk korának három nagy regényírójáról (Eötvös József, Kemény Zsigmond, Jókai Mór), valamint több fontos, filozófiai mélységű tanulmányt a tragikumról és a görög tragédiáról, Dantéról és még néhány más szerzőről. Egész életében középiskolai tanárként dolgozott Pesten. 1899-ben halt meg, 49 évesen: Olaszországból hazafelé egy vonatfülkében golyót eresztett saját szívébe.
Péterfy rendkívüli alkotó volt; műveltsége, éleslátása és remek stílusérzéke olyan szellemi nagysággá teszi, akinek a műveit ma is érdemes forgatni, mert azon kívül, hogy igencsak szórakozatóak és érdekesek, sokat lehet tanulni belőlük. Péterfy olyan kivételes intellektus, aki ma is példakép lehet a számunkra (persze az öngyilkosságát leszámítva).
Én itt most nem a műveit és a gondolatait akarom ismertetni, hanem elmondani, mik azok a jellegzetességei ennek a rendkívüli egyéniségnek, amik inspirációul és viszonyulási pontként szolgálhatnak, amikor a saját személyiségünket próbáljuk kiteljesíteni életutunk során.
1.
Először is itt van természetesen a hatalmas műveltség, meg persze a nyelvtudás. Ez utóbbiban persze volt némi előnye a legtöbbünkhöz képest: édesanyja német származású lévén már gyermekkorában megtanította németül, úgyhogy Péterfy már igen fiatalon alapos ismerője lett többek között pl. Goethe műveinek eredetiben. Ehhez jött még az angol, francia, olasz nyelv, idősebb korában pedig az ógörög.
De nem csupán a nyelvtudás és az olvasottság széles köre, hanem a megértés mélysége is kivételes Péterfynél. Tág látókörrel rendelkezik, könnyedén tájékozódott a saját korának irodalmi-bölcseleti irányzatai, történelmi fejleményei és a klasszikusok között egyaránt.
2.
A második fontos jellemző, hogy Péterfy nem pusztán összeszedegeti, rendezgeti, halmozza ezt a nagy mennyiségű ismeretanyagot, hanem mindig egy sajátos perspektívából tekinti azt át. Mindig értékel, az értékítéletei pedig erőteljesek, határozottan körvonalazottak, merészek és invenciózusak. Nem kell egyetértenünk azzal, amit mond (ez különösképpen vonatkozik kemény hangú Jókai-kritikájára), de a gondolatai mindig heurisztikus élményt nyújtanak az olvasónak: úgy érezzük, most tényleg megértettünk valamit. Akár meggyőz a saját ítéletéről, akár vitára ingerel, mindig megfontolásra érdemes és inspiratív az az eredeti és markáns szemszög, amiből a szövegekre tekint. Érezni műveiben a gondolkodás erejét, az eredetiséget és megértés megdöbbentő mélységét. Elmondható róla, amit ő ír Emersonról: „egy önálló mikrokozmosz, melynek érzése és eszmevilága külön szög alatt töri meg a reá ható élet sugarait.”
Ehhez az eredeti látásmódhoz hozzátartozik a rendkívüli polemikus kedv is. Péterfy műveinek alapeleme az ellentmondás. Márpedig tudjuk: érdekes és új gondolatok mindig a vitából születnek, ahogy ő maga mondja Beöthyről a tragikumról szóló tanulmányában: „erejét akkor érezzük, amikor ellentmondásunkat kelti fel.” Németh G. Béla írta Péterfyről, hogy „nincs még egy kritikusunk, akinek annyi értékítéletet kifejező szava, annyi grádusa volna, mint neki.”[i]
Persze igaz az, hogy ez az invenciózus és polemikus szellemű értelmezői magatartás egy olyan, határozottan körvonalazható esztétikai szemléletre épül, amely – egyfelől – részben korlátozza is Péterfy látókörét, – másfelől pedig – olyan elemekre épül, amelyekkel a ma már nem tudunk igazán azonosulni. Péterfy a realizmus szószólója volt, a realizmusnak mint vonatkozatási pontnak a koncepciója pedig – nagyjából – két fő komponensből áll.
Az első az, hogy a fő hangsúly nála az összetetten, következetesen, egyértelműen megformált jellemeken van. A szereplőknek a saját személyiségük törvényei alapján kell cselekedniük, a történetnek pedig ezekből a cselekvésekből kell szervesen kibontakoznia. Péterfy tehát a személyiséget önazonosnak és megismerhetőnek tételezi. Ez az elgondolás Freudnál nagyon erősen megrendült, és azóta is számos módon megkérdőjelezték különböző irányokból. Emellett Péterfynek a személyiségről és a cselekményről alkotott ilyesfajta koncepciója ellehetetleníti számára, hogy bizonyos irodalmi jellemzőket értékként ismerjen el – pl. a véletlent vagy a kalandot. Részben ez az oka pl. annak, hogy nem fogadja el Jókait, és nem ismeri el benne a nagy írót (de csak részben, mert a másik ok a nagy nemzeti önámítás, önáltatás, ami Jókainál sajnos tényleg működik).
A második jellemzője Péterfy szemléletének az, hogy az irodalmi alkotást – és így a nyelvet is – ábrázoló, vagyis mimetikus jellegűnek képzeli. Az ábrázolás, a megjelenítés, érzékeltetés követelménye nála mindent megelőz. A szerzőnek elsődleges feladat, hogy minden gondolatot érzékletes formában fejezzen ki. Ezért van, hogy Péterfy nagyon mindig nagyon erős kritikával illeti azt, ha egy író közvetlenül jellemez egy hőst ahelyett, hogy a hős ábrázolásán keresztül tenné azt. Ez pedig azt jelenti, hogy Péterfy ignorálja a nyelv egyéb funkcióit, pl. a kommunikatív / performatív vagy metaforikus aspektusokat. Ma már, amikor a modern hermeneutika vagy a dekonstrukció hatására egészen máshogyan gondolkodunk a nyelvről, ez a mimetikus elképzelés eléggé naivnak tűnik.
Péterfy értékrendjét tehát nem tudjuk teljesen osztani. Ennek ellenére mégis irigylésre méltó az a mód, ahogyan ezt a határozott értékrendet érvényesíti a tanulmányaiban és kritikáiban. Eszünkbe juthat itt Nietzsche, aki szerint az erős, hatalmas ember azáltal érvényesíti önmagát, azáltal szerez uralmat a dolgok felett, hogy elkészíti a saját interpretációját a világról, ez az interpretáció pedig Nietzschénél mindig értékelés, vagyis egy adott értékrend érvényre jutása. A hatalom megszerzése tehát nem más, mint egy interpretációs aktus végrehajtása. Péterfy tehát egy olyan karizmatikus szellemi hatalom, amely megalkotja önmagát és hatalma alá keríti a világot a saját interpretációi révén.
Van két aspektusa ennek a határozott esztétikai szemléletnek, amiket értékként kell meghatározni. Az első az, hogy ezekben a bátran megformált értékítéletekben van erő, inspiratív jelleg. Gondolatai További vitára hívnak, sok esetben pedig egészen lenyűgöző elemzésekhez vezetnek. Rendkívül szuggesztívek pl. azok a leírások, amelyeket Péterfy Beöthy tragédiáról szóló elméleti könyvével vitatkozva ad. Beöthy szerint a tragédia a főhős és a „világrend” összeütközéséből adódik.
Péterfy rendkívüli éleslátással száll szembe ezzel a koncepcióval. Szóvá teszi, hogy Beöthy koncepciója jellegzetesen olyan elgondolás, ami nem adott művek vagy művészeti jelenségek konkrét megfigyelésén alapul, hanem egyfajta filozófiai alapú leírás. Az ilyen metafizikus esztétikát Beöthy a német gondolkodásból veszi át – csakhogy ott az ilyesfajta elgondolások egy komoly filozófiai hagyományra épülnek, ami a magyar kultúrából hiányzik. És mivel nálunk nincs meg ez a filozófiai alap, Beöthy esztétikája nálunk gyökértelen, a levegőbe épült vár. Péterfy egy másik megközelítést javasol, ami összhangban áll a saját esztétikai nézeteivel. Szerinte a tragikum tárgyalásánál annak a konkrét megfigyeléséből kell kiindulnunk (ahogyan a realista író dolgozik), és megvizsgálni, hogy mi az, amit a valós életben tragikusnak találunk – és erre példaként Péterfy rendkívül meggyőző leírásokat ad. Ebből kiindulva pedig rendkívül alapos elemzést nyújt a tragikum pszichológiájáról, bemutatva, hogyan hat a tragikus érzés a begofadóra. Az ábrázoláselvű, pszichologizáló alapállásból tehát mély meglátásokhoz jut el. Szintén nagyon érdekes, amikor Péterfy ennek a statikus, kétosztatú szerkezetnek (a világrend és a drámai hős szembenállása) a dinamikus korrelátumát adja egy rendkívül plasztikus elemzésben. A világrend nem állandó, az adott szereplőtől teljesen különböző képződmény, hanem „mozgó egyensúly, amely minden pillanatban bomlik és helyreáll”. Ennek a világrendnek maga a tragikus hős is része, és az ő támadása nem akció, hanem maga is reakció. Péterfy tehát a maga ábrázoláselvű esztétikájának biztos talajáról el tud jutni oda, hogy egy egészen eredeti és nagyon izgalmas koncepciót alkot a tragikumról.
A második erény, ami Péterfy határozott esztétikai nézeteiből következik az, hogy olyan nézőpontot kínál számára, ahonnan feltárul az irodalmi művek esztétikai mélyszerkezete. A művészi szemlélet alkotóelemeire bontva kiadja a mű és művész anatómiáját. Péterfy olyan jellemzőkre hívja fel a figyelmünket, amikre nélküle valószínűleg sosem figyelnénk fel. Rendkívül impozáns pl., ahogy a művek elemzésénél elkülöníti az ábrázolást a reflexiótól, és különleges megfigyeléseket ezek egymáshoz való viszonyáról, vagy ahogyan a karakterek jellemének és a cselekménynek az összefüggéseit vizsgálja. Így jut el pl. ahhoz a meglátáshoz, hogy Eötvös regényében, A karthauziban nincsenek rendesen megokolva a szereplők tettei, ez pedig a regény egész koncepcióját hitelteleníti, és szintén hiba az aránytalanság, hogy a szerzői reflexió túlsúlyban van a tényleges jellemrajzok és a történetmesélés felett. Az is éles szemű észrevétel, hogy az 1514 túlretorizált mű, ahol a retorikai fordulatok foglalják el a szenvedélyek rajzolásának helyét. Az is jellegzetesen érdekes és Péterfy sajátos esztétikai nézeteiből következő megfigyelés, hogy Dante az érzelmeket mindig a külső jegyeken (arckifejezés, gesztusok) keresztül érzékelteti.
3.
A harmadik jellemző, ami Péterfy írásait ma is rendkívül élvezetessé teszi, és amit nem győzök csodálni az írásait olvasva, az a ragyogóan szuggesztív stílus. Péterfynek különös tehetsége van ahhoz, hogy mindent képekben mondjon el; az önmagukban is rendkívüli erejű gondolatokat remekül eltalált és gyakran meghökkentő szóképek teszik plasztikussá. Nincs az az elvont gondolat vagy értékítélet, amelyet Péterfy ne tudna színnel, súllyal megtöltve rendkívüli intenzív érzéki jelenléttel felruházni.
Idézek ennek a képszerűségnek az érzékeltetésre néhány példát, bár elképzelhető, hogy így különállóan tűnnek annyira invenciózusnak, mint eredeti szövegkörnyezetükben, ahol egy jól végiggondolt mondanivalót megvilágítására szolgálnak. Platón felléptének korszakában Péterfy szerint „a görög látóhatáron a romló istenek laka fölött egy új fogalmi világ első hajnala dereng.” Platónnak pedig két arca van, „az egyikkel az előtte elterülő görög életre néz, a másikkal egy eszményi világba, mely azonban megint csak az elsőt tükrözi, de a gondolat ritkább levegőjében, hol földi tüdő nem tud lélegezni.” Aiszkhülosz „mindenben tökéletes, Hephaisztosz pörölyével veri ki alakjait, a körvonalak kemények és nagy arányúak” (…), s e kalapács után „Szophoklész finom vésője dolgozik a görög tragédián (…), az alakok arca az indulatok játékából megmozdul, s veszít zord fenségéből.” Shakespeare és Calderón művészetében a tragédia és a komédia még szorosan összetartoznak, és nem váltak ellentétes hatalmakká, mint Racine és Moliére esetében, előbbieknél „a tragédia múzsája ledobva magáról komor öltönyét, mint a komédia csillogó tündére áll előttünk; egy testvérek, mint a halál és az álom képe az antik szarkofágokon.” Dantéról megjegyzi, hogy a költeményt nehéz olvasni a tömérdek vonatkozás miatt, amik kora történelmére vonatkoznak, „de ha a héját feltörtük, édes lesz a mag,” viszont „a sok klasszikus reminiszcencia olyan, mint elszáradt gally, nem tudni, mily fáról.”
Különösen izgalmassá válik ez a képszerűség akkor, amikor a polémia szolgálatába szegődve az indulat harcos energiájával telítődik. Péterfy Eötvös József első regényét, A karthausit erősen bírálta az érzelgőssége miatt: a dagályos és patetikus stílus elömlik a könyv lapjain, és emiatt Eötvös nem képes következetesen felépített, megfelelően motivált jellemek alkotására, sem pedig egy elmesélésre érdemes cselekmény kidolgozására. Péterfy ezt a kritikát ilyen remek, plasztikus képek segítségével teszi meggyőzővé: „Hogy e keserű édesség (…) hovatovább morális ecetté válik, nem csodálható.” Vagy: „A patetikus stílus mintegy úszóhólyaggal fogja körül a lelket (…); minél jobban megfeneklik a jellem vedre, annál magasabbra pattan az érzelemé. (…) Csak úgy ömlik az alakokba a nemesség, ha a pátosz kezében van a fújtató.”
Különösen sok ilyen stilisztikai gyöngyszemet találhatunk a Jókairól szóló írásában, akinél Péterfy a meseszerű, sematikus jellemábrázolást kritizálta. Így ír pl. Tatrangi Dávidról, A jövő század regényének főszereplőjéről: „Korábbi regényeiben a mindenhatóság szikrája csak néha-néha villan föl, s az illetők még szépen a kellő korlátok között maradnak, újabban azonban titkos lényök mindinkább nyilvánvalóvá lesz, míg végre Tatrangiban a mindenhatóság mint érett gyümölcs esik le a jó és gonosz tudás fájáról. Ha Archimedes most élne, nem keresné a pontot, honnan a világot sarkából kiforgathatná; már megtalálta volna, nem is a világon kívül, hanem a világban, Tatrangi Dávid agyában.” A hősök erkölcsileg is mesebelien nemesek: lelkük „iránytű, mely mindig a jó felé mutat.” Jókai amellett olyan sokat ír, „mintha a múzsák fizetett hivatalnoka volna, kiknek akták helyett évenkint bizonyos kötetszám regényt kell földolgoznia.” Jókai emiatt önismétlővé válik: „mintha álarcosok között mozognánk, kiknek titkát régen ismerjük.”
Rövidebb esszéiben, kritikáiban is sok ilyen frappáns mondatot lehet találni. Amikor Justh Zsigmond dekadenciáját mesterkéltnek találja, így ír: „Utazásaid alatt, rövid tartózkodásaidban egyetemi városokban, Európa nyugatján és éjszakján – nem zavartad-e össze könnyelműen cigaretted füstjét a Nirvána ködével? (…) Hiába, a Hamlet-parfüm ma az előkelő szellemi toaletthez tartozik”. Csiky Gergely színdarabjában „a drámai katharzis majdnem a ricinusolaj erejével hat a nézőre; oly drasztikus szereket használ a szerző.” Egy szép mondat korának médiájáról: „Igaz ugyan, hogy a hírlapírói stílus melegségi foka a kellőnél rendesen többet mutat; sok szerkesztőségi szoba csodálatos melegágy, ahol néha a valóság cseppnyi magjából pillanat alatt különös alakú s illatú növények fakadnak.” Megjegyzem, az utóbbi mondat egyébként remekül ráillik korunk kereskedelmi médiumaira is.
Németh G. Béla azt írja Péterfy három nevezetes (Jókaiéról, Keményről, Eötvösről szóló) tanulmányát vizsgálva, hogy a „három személyiséggel egy negyedik áll szemben: ő maga.”[ii] Valóban, Péterfy különleges személyiség, olyasvalaki, aki példaként szolgálhat számunkra.
[i] Németh G. Béla: Bevezetés. In.: Péterfy Jenő: Válogatott művei. Szépirodalmi, Bp., 1962. 47.
[ii] Uo. 69.
Utolsó kommentek