Klasszikus regényünk, A falu jegyzője különösen erőteljes és eléggé érdekes példa a modern hermeneutikának arra a felismerésére, hogy az olvasás aktusában a saját és az idegen találkozik, a befogadói aktivitás így az idegenben való önmegértésként határozható meg.
A falu jegyzője nyelvezetét és a benne megjelenített világot tekintve ugyanis a mi számunkra már eléggé idegenszerűnek tűnik, ám megdöbbentő, hogy emellett bizonyos motívumai, fordulatai mégis olyan ismerősek, mintha egy esti filmsorozatot néznénk vacsora közben a tévében. Az olvasó elcsodálkozik azon, hogy milyen sokat változott a világ, és azon is, hogy milyen keveset.
Ami az idegenséget illeti: a regény világa, amelyben a korabeli olvasó valószínűleg örömmel ismerte fel a saját környezetét és életének motívumait, a mi számunkra már egy letűnt világ, amelynek élete, szokásai, sajátos rendje időnként bizony nehezen érthető és zavarba ejtő. Szép számmal akadnak akadnak kifejezések, amiknél megtorpanunk az olvasásban, és amik jelentésének külön utána kell néznünk. Ma már pl. külön tájékozódás nélkül a legtöbbünk nemigen tudja, hogy ki is pontosan az a főispán és az alispán, hogy kicsoda a főszolgabíró, hogy mi a fiskális, a forspont, az inskripció, az úzus és társaik.
Ennél azonban sokkal idegenebb ennek a letűnt világnak az a sajátos intézménye, ami ellen éppen a regény kritikája irányul: a nemeseket a nem nemesektől elválasztó mélységes és áthidalhatatlan szakadék. Péterfy Jenő ezt írja a regényről: „késő idők belőle s a Reformból fogják alkotmányunk régi ’bástyáit’ ösmerni tanulni. A Reformból megértik a ’municipális rendszer’ mechanizmusát, hibáit; A falu jegyzője meg az a mágikai tükör lesz, melyben annak képét láthatják.” Valóban, ez a világ számunkra a történelemkönyvekből ismerős, emiatt komoly erőfeszítést igényel számos lélektani motívum megértése is. Amikor pl. Tengelyi teljesen kétségbe esik a nemesi levelének elrablása miatt, a mai olvasó ennek az epizódnak a drámaiságát egyáltalán nem érzékeli olyan magától értetődő módon, ahogy Eötvös kortársai. A korabeli olvasóra valószínűleg komoly hatást tehetett a regénynek ez a különösen intenzív pillanata, hiszen ő könnyedén tudott azonosulni a címszereplővel, mivel Tengelyi világa a saját világa volt. A mai olvasótól viszont aktív, tudatos erőfeszítést kíván, hogy azonosulni tudjon a főhőssel, és ezen a tudatosan kiküzdött azonosuláson keresztül értse meg, képzelje el, élje át, tegye sajátjává ezt a világot. A regényt olvasva ily módon rácsodálkozhatunk arra, hogy az egyenlő politikai jogok gondolata, ami most természetesnek tűnik, valójában milyen sok harc árán vált elfogadottá.
Hasonló nehézséget jelent a mai olvasó számára a regény nyelvezete. A hatalmas körmondatok, melyekben tévelyegve időnként csak másodszori nekifutásra sikerül megtalálni az alanyt és az állítmányt, rónak némi megterhelést az elménkre. Ráadásul Eötvös szívesen elkalandozik cselekményének sodrától különböző irányokba. Főleg a társadalmi jelenségekről szeret értekezni (hiszen éppen ezek kritikája a regény), de szívesen elmélkedik az emberi természetről és az emberi kapcsolatok jellemzőiről is. Eötvös saját olvasója valószínűleg ezeket az eszmefuttatásokat is rendkívül élvezhette, hiszen az ő saját élethez kapcsolódtak, és nyilván nagyon szórakoztathatta az az ötletesség, ahogy a szerző minderről beszél, de a számunkra e szakaszok sokszor inkább megakadásként hatnak. Ezzel kapcsolatban egyébként maga Eötvös is tesz egy önironikus megjegyzést a XXXVI. fejezet elején:
Regényemnek nagy hibája az, hogy felette sokat okoskodom, néha szinte megsajnálom olvasóimat. Nem tudja nálamnál senki jobban, mennyire bosszantó, ha az író, történetének fonalát elhagyva, minden percben okoskodni kezd. Egy ismerősömmel a hegyek között jártam egyszer. Jó, becsületes ember volt, ki a természettudományokról éppen annyit tudott, amennyit egypár óra alatt kényelmesen elmondhatott (...) Ezen érdemdús férfiú, noha csak azért indultunk egymással útnak,hogy a legmagasabb csúcsok egyikéről a napot lealkonyodni lássuk, minden tíz lépésre megállt, s egy növényt szakítva le, a botanikáról, vagy egy követ emelve fel, a mineralógiáról szólt. Nem bosszankodtam életemben soha inkább - s ím, most pár évvel később szintúgy cselekszem olvasóimmal.
Ám ezeken túl néhol egészen megdöbbentően ismerős motívumokat fedezhetünk fel. A XIV. fejezet végén pl. az éj leple alatt Cifra (Üveges János, a zsidó társaságában) és Viola is Tengelyiék házába megy: Cifra azért, hogy ellopja a jegyző nemesi levelét, Viola pedig azért, hogy ezt megakadályozza. Egy feszültséggel teli pillanatban összetalálkoznak, Viola elveszi az iratokat Cifrától és a zsidótól. A zajra odasiet Réty Ákos is. Lövés dörren, Ákos összeesik.
Ákos a földön, a zsiványok meglógtak, a sötétség elfedi a tolvajokat, az iratok sorsát – és Ákosét is. Itt véget ér ugyanis a fejezet, az olvasót kétségek között hagyva, és ez a szál csak a következő utáni fejezetben folytatódik. Éppen mint a filmsorozatokban, amelyeknél olyannyira bevett eljárás az ilyen nyitva hagyott befejezés, hogy cliffhanger néven külön terminust is találtak rá. A folytatásosság felvetése itt egyébként azért is helytálló, mert ezt a regényt is folytatásokban adta ki a Hartleben kiadó, Dickens regénykiadásainak mintájára. A regény utószavában[i] olvashatjuk: "Visszhangjára jellemző az író monográfusának, Ferenczi Zoltánnak adaléka: fiatalkorában hallotta egy idősebb hölgyről, hogy hogy annak idején, a mű megjelenésekor az egyes füzetek kézről kézre jártak a falvakban s hogy egy alkalommal, amikor az egyik füzetet nővérével együtt éjjel olvasták, elfogyott a gyertyájuk. Ekkor úgy segítettek magukon, hogy egyikük folyton rakta a pozdorját a tűzre, másikuk pedig ennek lobogó fényénél fennhangon olvasta a regényt, míg azt el nem végezték.”
Idézem is a szóban forgó szakaszt:
A zsidó hasztalan küzdött, hogy a vaskéztől megszabaduljon, mely torkát szorítá. A lámpa földre esett. Viola félve, hogy a zajra valaki kijön, minden erejével az írásokat akará kiragadni. A zsidó kését Viola mellének döfé, mire mire ez ellenét egy arcára adott irtózatos csapással földre terítette. E lármára a mellékszobában, mint tudjuk, zaj támadt. Viola fölkapta az írásokat, s Peti által követve futott. Mindez egy pillanat műve volt.
(...)
Akos a nyitva hagyott külső ajtóhoz sietett, s midőn a gyertyával az udvarra jött, a zsidót találá ott, ki a földön feküdve, mihelyt Ákos meglátá, gyönge hangon segítségért kiáltott.
Ákos lehajlik. E pillanatban lövés hallatszik, melyre Ákos földre dől.
Erzsébet s Vilma, kik a mellékszobából utána jönnek, felsikoltanak.
A házból s a szomszéd lakokból a lövésre emberek futnak össze. A kovács, midőn házából kirohan, embert lát, ki mellette elfut, s kiáltva: - Gyilkos! . Utána szalad.
Hasonló jelenet akad a XX. fejezetben, amikor Nyúzóék az sz.-vilmosi erdőbe tartanak, hogy elfogják Violát, és eközben Zsuzsi meg István, a gulyás szintén oda tartanak a szekérrel, hogy figyelmeztessék a zsiványt. „Monddsza, Zsuzsi, de igaz lelkedre mond, mentél-e így életedben?” – kérdezi a gulyás. Igazi akciójelenet, száguldás, feszült várakozás. Igaz, hogy nem autósztrádán rakétasebességgel, hanem szekérrel a pusztán, de mintha mégsem lenne olyan nagy a különbség. Mint a Flinstone családnál, ahol igaz, hogy kőből készült tévét néznek, de azért nekik is van tévéjük.
Mondanom sem kell, az ezt követő akciójelenetet egy az egyben el lehet képzelni mondjuk westernként. Nyúzóék körbeveszik a házat, Violáék védekeznek, kezdődhet az ostrom. A másik két zsivány retteg, de Viola már nem fél a haláltól, elszánta magát mindenre. Éjjel van, a halál a fejük fölött köröz. Tüzelnek, több pandúr megsebesül. Nyúzónak ekkor szörnyű gondolata támad: felgyújtatja a házat. Viola ettől sem ijedne meg, ám eszébe jut, hogy Tengelyi iratai nála vannak. Ekkor elhatározza, hogy mégis inkább feladja magát, kimenekül a kunyhóból, közben a tűzben a puskapor lángra kap, az épület levegőbe repül a másik két zsivánnyal együtt. Sötétség, tűz, vér, halál. Violát leterítik, az iratokat elveszik tőle, következhetnek az újabb izgalmas fordulatok.
A XXII. fejezet bírósági jelenete is egészen hasonló, mint amiből olyan sokat láttunk már a tévében, sőt külön bíróságon játszódó sorozatok is léteznek. Ez a fejezet egyébként olyan lendületes, hogy a mai olvasó számára is kimondottan izgalmas annak ellenére, hogy nem sok fogalmunk van arról, mi is az a statárium. Völgyesy kitesz magáért, okosan gondolkodik, egészen megszeretjük a fejezet végére.
Annak ellenére, hogy a regényben ábrázolt világ politikai szerkezetének és a nyelvezetének a megértése igényel több-kevesebb erőfeszítést az olvasótól, meglepő, hogy a regény saját olvasói is pont olyan fordulatokon és pont úgy izgultak, mint mi az olyan másnak tűnő világunkban és másnak tűnő történeteinken.
De végezetül még annyit hozzáteszek, hogy irodalomtörténészként valójában a cselekmény fordulatain persze nem annyira a mai akciófilmek vagy filmsorozatok juthatnak eszünkbe, hanem Jókai, aki hasonlóan kalandos történeteket komponált, de könnyedebb és gördülékenyebb nyelven (Legalábbis úgy a hetvenes évekig, mert onnantól kezdve a regényei inkább puszta cselekményváznak tűnnek, amik nincsenek kitöltve színekkel.) És helyenként Jókai felé mutat a regény humora is, ami ma már nem mindig szembeötlő, de helyenként azért most is rendkívül szellemes és szórakoztató. Egy remek ki pillanat pl. az, amikor a XXVI. fejezetben az orvos megnézi Ákos sebét, és örömmel a gyógyulást látva konstatálja, hogy szép a seb. Erre János, a huszár hetvenkedve megjegyzi, hogy ez a karcolás semmi, járt volna a doktor a fronton, ott látott volna igazán szép sebeket. De a bejegyzés végén idézek egy hosszabb, ironikus szövegrészt, amit a chiasztikus szerkezetek könnyed és meglepő szabott alkalmazása különösen szórakoztatóvá tesz (VII. fejezet):
Nagy embereknek közönségesen megvan a nagyravágyásuk, s ez jó, mert csak ez az közönségesen, mi őket nagy tettekre vezeti; nagy embereknek megvan sokszor feleségök is, s ez megint jó, mert egy barátom szerint, kinek nevét keresztyén szeretetből elhallgatom, csak úgy gyakorolhatják magukat második tulajdonukon, mely a valódi nagyság eléréséhez nagy tetteknél nem kevésbé szükséges: nagyokat tűrni panasz nélkül; de hogy nagy férfiak nőinek szinte megvan a nagyravágyásuk, s hogy az sokszor épp ellenkező irányban működik, mint férjeknél - itt fekszik a nagy baj, melynek sok dicső név lett már áldozatául.
[i] Fenyő István: Utószó. In.: Eötvös József, A falu jegyzője. Unikornis Kiadó, Bp., 1995. II. kötet, 321.
Utolsó kommentek