Ady lírájának egyik legfőbb jellemzője a vallomásos karakter és a lírai én egységessége. Sőt, a szakirodalomban az „én hipertrófiája,” kifejezés is előfordul, ami azt jelenti, a beszélő hatalmas méretűre nő; a vers mindig egy mitikus én önkinyilatkoztatása, akinek az élményei sokszorosan intenzívebbek bárki másénál, és aki, ahogy Horváth János írta, belelát a természet és a világ titkaikba. Ebből a szempontból Ady lírája inkább tekinthető a romantika nagyszabású lezárulásának, mint a modernség olyan nyitányának, am poétikailag ösztönzően hatott volna az utókorra; e líra kevéssé jelentett folytatható hagyományt modernség következő alkotói számára. Ady monologikus versnyelve és mitikus lírai énje a romantikus zseniköltő közvetlen leszármazottja. Az 1913-as A Magunk szerelme c. kötetben tételesen is központi szereplő a „magam,” az önmagába zárt én (egyébként ebben a kötetben jelent meg az Elbocsátó, szép üzenet, amely a Ládával való szakítás verse).
Kenyeres Zoltán Ady-könyvében érdekes képet rajzol fel a lírai én témájával kapcsolatban (Kenyeres Zoltán: Ady Endre. Korona Kiadó, Bp., 1998). A koncepció szerint Ady költészete azzal viszi tovább egy modernebb felfogás felé a romantikus líra vallomásosságát és a versszubjektum szövegbeli megformáltságát, hogy különböző szerepekre bontja a lírai ént. A versek beszélője megőrzi központi szerepét, de a kötetetek lírai énjei olyan szerepekben jelennek meg, amelyek különböznek egymástól, ezáltal az én összességében sokrétűvé, differenciáltabbá, sok esetben ellentmondásossá válik. Fontos hangsúlyozni, hogy a „szerep” a pszichológiában nem egyfajta a „valódi énnel” szembeállított személyiséget jelent: maga a személyiség az, ami különböző szerepekben bontakozik ki, és ezek integrációjaként írható le. Megjegyzem, a szerep fogalmának használata egyébként nem új az irodalomtörténetben: Németh G. Béla a kései Kosztolányi költészetével kapcsolatban beszélt szerepekről, Kabdebó Lóránt Szabó Lőrincnél azonosított két domináns szólamot (ha úgy tetszik, nézőpontot vagy szerepet), amit aktornak és nézőnek nevezett el (az aktor lázad a társadalmi rend ellen, a néző viszont tisztában van ennek a lehetetlenségével).
Kenyeres szerint Adynál kezdettől fogva jellemző a kötetkompozíciókban az ellentételező szerkesztés, a lírai nézőpontok váltogatása (34). Ez szerinte összefügg Nietzsche meglátásával, miszerint nincsenek önazonos igazságok, csak interpretációk vannak, amik a hatalomra törő akarat eszközei, és ennek a hatalomnak a perspektíváját fejezik ki, juttatják érvényre. Ady egyes költeményei mindig a verseskötetek kontextusában bizonyultak igazán érdekesnek, mert a ciklusok Ady egy-egy markáns arcát mutatták meg erőteljesen több hasonló témájú szövegen keresztül. Ezek az arcok önmagukban teljesnek és önazonosnak tűnnek, de mégis egy személy különböző megjelenési formái, és akár egymással ellentétes viszonyba is kerülhetnek. Ady jellegzetes szerepei a dekadens költő, „a halál rokona”; a próféta, a váteszköltő; az ősi idők örököse; a radikális, a hívő. Ez a gondolatmenet elfogadható, hiszen a halál rokona és a próféta valóban olyan karakterek, amelyek eléggé távol állnak egymástól, mintha különböző személyiségek lennének. Ady szerepei tehát egyfajta átmenet a romantikus költőtől az olyan alkotók felé, mint pl. Pessoa vagy Weöres, ahol ezek a költői arcok név szerint is elkülönülnek.
Kenyeres Zoltán koncepciójának van néhány további érdekes fejleménye. Az egyik az, amit az istenes versek kapcsán olvashatunk. Amikor Az Illés szekerén (1908) c. kötetben először megjelenik a költeményeknek ez a tematikus csoportja, akkor lényegében a messiás is Ady egyik szerepévé válik. Ady hitt Istenben, de a keresztény vallás konkrét hittételeitől idegenkedett, így Jézus is inkább a legendák közé tartozott nála, és a saját egyik szerepeként tekintett a megváltó-figurára. Ady előző két kötetének (Új versek, Vér és arany) egyik nagy újdonsága az öntematizálás volt: a kortársakat meglepte, hogy a versek egy jelentős része magáról az alkotásról és a költészetről szól. Ez a közvetlen öntematizálás Az Illés szekerén c. kötetben eltűnt, de valójában áttételesen ez a vonal folytatódott a megváltófigura témájában.
Szintén érdekes az, amit Kenyeres a Hunn, új legenda c. versről mond. Mint ismeretes, ez a mű válasz volt Hatvany Lajos kritikájára, aki azt vetette a költő szemére, hogy A Minden-titkok versei óta a költeményei már nem olyan kidolgozottak, mint annak előtte, hiányzik a műgond. Ady erre megfogalmazta az ismert sorokat, miszerint „Én voltam Úr, a vers csak cifra szolga.” A vers tehát pusztán eszköz, amelyben a személyiség kifejeződik, és ez a személyiség a lényeges momentuma a költészetnek. Nem a költemény nyelvi megalkotottsága fontos, hanem az alkotó mítosza. Kenyeres szerint a szerep elutasítása is szerep: a romantika költészetről alkotott felfogásának egy imitációszerű felelevenítése.
Ady költészetéről adott megközelítés tehát érdekes, és elfogadható is, de szerintem inkább csak a pálya egy részére. Az Illyés szekerén után mintha a hang átmenne közvetlen monologizálásba, kevés szerepet kapnak a képek, és mintha eltűnne az arcok közötti markáns különbség.
Utolsó kommentek