Fél évvel az Isten. Haza. Csal. c. novelláskötet után megjelent Darvasi László harmadik nagyregénye, a Taligás. Az előző két regény esztétikai színvonalát tekintve távolról sem nevezhető egyenrangúnak. A könnymutatványosok legendája sok apró, groteszk történetből áll, amelyek bizarr események tömegét sorakoztatják fel, ehhez társulnak a meghökkentő nyelvi fordulatok, és a pátoszt, illetve a vulgaritást keverő sajátos hangnem. A Virágzabálók jóval kevésbé sikerült mű, eléggé túl is van írva. Hiányzik a történet, a szereplők kidolgozatlanok, a cselekvések motiválatlanok.
Az új kötet egészen jól indul, és azt a reményt kelti az olvasóban, hogy egy új Könnymutatványosok készült el. A főhős az epilepsziás Taligás, aki könyvekkel, szavakkal kereskedik. Taligás rendszeresen látogatja a Gutpater Gassét, ahol gnómok sorakoznak kiállítva üvegtégelyekben. Taligás barátságot köt az egyikükkel, Barbara Strozzival, aki beszél hozzá a képzeletében. Taligás aztán magával is viszi Barbarát Bécsből Szegedre, amikor Wolzbeil tanácsos megbízza, hogy vigyen el oda egy titokzatos fiút, Julius Abendet. Szegeden pedig boszorkányper folyik, Taligás tehát egy különösen kegyetlen és borzalmas történelmi pillanatban találja magát.
Mindez egészen jó alapnak tűnik ahhoz, hogy valami izgalmas nőjön ki belőle. Érdekesek a hoffmanni figurák, sokat ígérő a témaválasztás. A Gutpater Gasse szörnyeinek leírásakor Darvasi művészete mintha a régi fényében tündökölne, abban reménykedünk, hogy a felejthetetlen Pep Velemir testvérei születnek meg az író tolla alatt; azt várnánk, hogy a szörny-lét valamiféle metafizikáját kapjuk majd, mint pl. Victor Hugo komor regényeiben. Reménykeltő a pillanat, amikor megjelenik Guld, a gyertyaöntő, és Taligás arról beszél, hogy ő szavakkal kereskedik, de fény kell ahhoz, hogy megvilágítódjanak a szavak. Olyan motívumok kerülnek tehát össze a műben, amiből remekül lehetne építkezni.
Ám végül mindebből nem lesz semmi. Taligás elutazik Szegedre, ahol tesz-vesz mindenféle cél nélkül, kóborol az utcákon, disznót vág, fürdik a Tiszában. Nem tudjuk meg, miért küldte oda Wolzbeil, és egyáltalán nem derül ki semmi érdekes Juliusról, aki pedig elvileg kulcsfigura lenne a műben. Taligás rengeteget kommunikál Babarával, de semmilyen megragadható lelki dinamika nem rajzolóik ki közöttük. Rejtély marad, hogy miért olyan érdekes Barbara Taligás számára, miért hallucinál a gnómról; a kapcsolatuk nem szerelem, nem barátság, nem vita, nem változik, nem állandó – semmi nem mondható el róla. A szereplőknek nincs történetük, nincs céljuk, sorsuk, tragédiájuk, örömük, csak lebegnek a regény közegében, mint az amőbák a tápoldatban.
Szintén nem kezd Darvasi semmit a boszorkányperrel. Nem indítja be a fantáziáját a boszorkány-téma, hogy elvigye a történetet a szürreálisba, afféle goyai vízióba, pedig korábbi műveit ismerve számítani lehetett volna valami ilyesmire. De az erőszak és az elnyomás természetrajza sem érdekli, mint Ecot A rózsa nevében, sem a tömegpszichózis dinamikája, mint Arthur Millert A salemi boszorkányokban. A boszorkányper itt egy esemény más események között, mindenféle lélektan, borzalom, katarzis nélkül.
A Taligás jól indul tehát, de idővel az olvasó kezd kiábrándulni, ahogy haladunk előre, egyre fogy a remény, hogy ebből a könyvből még lesz valami, míg végül igencsak össze kell szedni az erőt, hogy a végére érjünk ennek a kötetnek.
Utolsó kommentek