Italo Calvino leginkább talán a Ha egy téli éjszakán egy utazó c. regényéről ismert, nekem viszont Az egymást keresztező sorsok kastélya a kedvencem tőle (Európa, Bp., 2000. Ford. Szénási Ferenc).
Calvinot eredetileg arra kérték fel, hogy írjon ajánlót egy tarokk-kártyák reprodukcióit közlő kötethez, ő viszont egy hosszabb, önálló irodalmi művé formálta a szöveget. A kötet szereplői egy titokzatos kastélyban találkoznak össze, ahol igyekeznek elmesélni egymásnak a saját (élet)történetüket, ám ebben a fura, álomszerű közegben képtelenek beszélni, csupán a kártyák adattak meg számukra, hogy abból rakosgassák ki mondandójukat. Az elbeszélő aztán ezeknek a lapoknak a sorait értelmezve meséli el nekünk a sorsok történeteit.
A szövegben végig hangsúlyos, hogy nem tudjuk, a szereplőknek mi a pontos szándéka, a narrátor végig csak találgat. A karakterek csak a korlátozott számú lapból válogathatnak, ezek az ábrák pedig mindig más és más értelmet nyernek a különböző lapsorok kontextusában.
Nem nehéz mindebben felismerni a posztmodern alapgondolatot: csak a jelek léteznek, amik nem feltétlenül alkalmasak arra, hogy leírjanak valamiféle rajtuk kívül álló, objektív valóságot; mindig a jelek birodalmában mozgunk, amik előre meghatározzák és deformálják, amit gondolunk, amit mondani szándékozunk és amit mondani tudunk. A befogadás pedig mindig interpretáció, a szöveg értelme az, amit az értelmező ad neki, a történetet a lapok megnevezetlen nézője (az elbeszélő) alkotja meg. Érdekes módon a kötet utolsó előtti fejezetében a saját történetét is ugyanezeket az ábrákat értelmezve kísérli meg előadni, saját identitását is ilyen módon határozza meg: a szubjektum számára a saját belsője sem közvetlenül adott, hanem csak a nyelv médiumán keresztül hozzáférhető. A szerző önmagát is kártyafiguraként jellemzi: „A kehely apród engem ábrázol, amint előrehajolok és énem burkába igyekszem bepillantani; nem látszom épp boldognak: hiába rázom, nyomkodom a burkot, lélek-kalamárisom elapadt.” (104)
Mindez nem lenne különösebben érdekes, hiszen, mint írtam, a posztmodern művekben rendre visszaköszön ez a problematika. A könyvet a különleges nyelvi fantázia és a játékosság teszi érdekessé. Ez a kreativitás először is abban mutatkozik meg, ahogyan Calvino értelmet ad a lapoknak, mindig mást és mást olvasva ki az ábrákból. A tétova ifjú történetének elején például, a 60. oldalon a szekér (le chariot) képénél a lovak félig elöl-, félig oldalnézetből láthatók. Ezt valószínűleg a sajátos nézőpont miatt ábrázolhatta így a grafikus, hiszen mivel a kép felételezett nőzője pont a két ló között helyezkedik el, nem láthatja mindkettőt pontosan szemből – persze a grafikus persze kissé torzított a perspektíván. Emiatt valóban úgy érzékelhető, mintha különböző irányba tartanának az állatok – Calvino narrátora remekül használja ki ezt a torzulást, és a képet beépíti a választani nem tudó ifjú történetébe: ahogy ő, úgy a lovak sem tudnak dönteni az előttük álló két különböző út közt, más irányba tartanak, a szekér így áll. Hasonlóképpen érdekes a csillag (l’étoile) értelmezése a 64. oldalon: a vízöntő meztelen nő itt a teljesség jelképe, aki a lehetőségek patakjait önti egybe a teljesség tengerébe, összeillesztve mindazt, ami ebben a csonka világban különválva kerül elénk.
Ugyancsak lenyűgöző a kötet nyelvezete, amelyben összeolvad a mese és a bölcselet. Különösen szép A tétova ifjú története (e szakaszból származnak a fenti példák is), ahol a könnyeden előadott mitikus történet az emberi egzisztencia alapproblémáját, a választás és a lemondás kérdését fogalmazza meg. Gyönyörű ez a mondat (miután arról beszélt, hogy a fiú képtelen dönteni, melyik nőt veszi feleségül): „Gondolatainak ingajáratában az az egyetlen biztos pont, hogy egyiktől is, másiktól is kész elszakadni, mert minden választás mögött ott van a választás fonákja, a lemondás, vagyis választani és lemondani egy és ugyanazt jelenti.” (60) Lehet, hogy keveset olvastam életemben, de ezt még nem láttam sehol sem ilyen egyszerűen, könnyeden, szinte mellékesen odavetve megfogalmazni. Sok ilyen szakaszt idézhetnék még a szövegből, de ez a kedvencem.
Sőt nem csupán filozofál, hanem moralizál is a szöveg. Ez nekem szintén nagyon tetszik: posztmodern ide vagy oda, van bátorsága olyan fogalmakról elmélkedni, mint a jó és a rossz, és ami különös: anélkül, hogy didaktikus vagy zavaró lenne. Amit pedig mond, egyszerű, de fontos bölcsesség: szembe kell néznünk a gonosszal, mert csak így győzhetjük le – és a gonosz ugyanúgy bennünk is lakozik, ahogy kívülünk. (Ahogy Zimbardo kezdi fontos szociálpszichológiai művét, A Lucifer-hatást: az olvasó vonatkoztassa a szöveget magára, és gondolja végig, hogy ő maga is képes lehet erőszakos tetteket elkövetni, hiszen ha megismeri, hogyan történhet ez meg, csak akkor ismerheti fel, és küzdhet ellene.) „Az írásban az elfojtott rész beszél” (106), a gonosz, amely felszínre tör, és csak itt ismerhető fel és győzhető le úgy, hogy ne jusson a valóságban is hatalomhoz.
Talán azért is olyan érdekes és megható viszont ez a moralizálás, mert egy olyan kontextusba íródik be, amely nem végső igazságként közli ezeket a gondolatokat, hanem lehetőséget ad arra, hogy ezt is csak egy lehetséges, de nem abszolút tanulságként, nem a szöveg egyetlen lehetséges üzeneteként olvassuk. A történetek sosem teljesen kerekek, mindig érezhető, hogy a kártyalapok összekeveredhetnek, vagy hogy oda nem illő elemek keveredhetnek az aktuálisan mesélt sors eseményeibe. Ám a legérdekesebb mégis az a sajátosság, hogy a kötetnek mintha két különböző lezárása lenne, amelyek egymást követik, de mégis mintha két alternatív végszó lenne. Az egyik az utolsó előtti fejezet (Én is megpróbálom a magamét mondani), ami egyrészt azért kitüntetett fejezet, mert itt előlép maga az elbeszélő, másrészt mert itt olvasható a jóról és gonoszról szóló, fentebb tárgyalt elmélkedés. E szakasz végén mintha nyugvópontra jutna a szöveg: a szerző valamiféle tanulsággal, revelációval szolgál, ami valóban érdekes és megfontolásra méltó gondolat. Ám követi ezt az utolsó, az őrületről szóló szakasz (Hamlet, Macbeth és Faust meséje), amelynek a végén Macbeth híres sorait idézi a szerző, kissé átírva: „Unom, gyűlölöm a nap sugarát, dőlne már romba az egész mondat világ,” keveredjenek össze a kártyalapok! (A Macbeth egyébként Szabó Lőrinc fordítása). A lezárt struktúra tehát felnyílik, és a könyv a teljes káosz állapotával ér véget. Ez a kettős lezárás, a rendbe és a káoszba vezető két út teszi olyan különössé Calvino könyvét.
Utolsó kommentek