Az akadémiai világirodalmi áttekintés szerint Hemingwaynek ez az egyik leginkább elkötelezett regénye (Világirodalom, Akadémiai, 2012., 828.) Én ezt az elkötelezettséget nem igazán érzem, hiszen a szerző sehol sem foglal nyíltan állást a könyvben a fasizmus elleni harcot illetően. Az előadásmód teljesen szenvtelen, inkább az az érzésünk lehet, hogy Hemingway a spanyol polgárháború köztársaságpárti ellenállóinak a mindennapjait kívánta minél hívebben, aprólékosabban megörökíteni, hogyan gondolkodnak, éreznek, élnek, megfesteni egy kis részletet a második világháború felvezetésének számító nagy kataklizmából, a maga teljességében bemutatni ezt a kis közösséget és környezetét. Az amerikai Robert Jordan azt a feladatot kapja a feletteseitől, hogy robbantson fel egy hidat, ami a fasiszták menekülésének útvonala lehetne egy közelgő hadműveletben. Robert kapcsolatba lép egy kisebb gerillacsapattal, ami a hegyekben rejtőzik, közben pedig beleszeret a gyönyörű Mariába, akinek a családját lemészárolták a fasiszták, őt magát pedig megerőszakolták. Az elbeszélő az ő sorsukra koncentrál, megismerjük a szenvedéseiket, kételyeiket, szorongásukat, a csoporton belül zajló társas dinamikát. Mindannyian máshogy igyekszenek feldolgozni a gyötrelmes emlékeket és szembenézni a közelgő halállal.
A 10. fejezetben Pilar, Pablo felesége részletesen elmeséli, hogyan mészárolták le cséphadarókkal egy hegyi faluban az ellenfeleiket. Sok közülük nem is volt meggyőződéses fasiszta, csak valami miatt odasodródott ahhoz a táborhoz; az embereken lassan hatalmasodott el a vérszomj, nem kevéssé az elfogyasztott alkoholnak köszönhetően; Robert meg is lepődik, milyen színesen és aprólékosan eleveníti fel az asszony az eseményeket. Ez az epizód is mutatja, hogy Hemingwayt nem a fasiszták elleni elköteleződés, hanem inkább az erőszak természete érdekli a regényben.
A mindentudó elbeszélő leginkább az amerikai Robert Jordan szemével láttatja az eseményeket, legtöbbször az ő belső monológjait olvashatjuk, de minden különösebb nehézség nélkül belepillanthatunk más szereplők gondolatfolyamaiba is. Nincs igazán kitüntetett nézőpont, egyik karakterrel sem tudunk maradéktalanul azonosulni, még Robert Jordannel sem. A karakterek életteliek, az egyik legérdekesebb figura Pablo, aki folyamatosan a meghátrálás és a harc között ingadozik, a többiek végig nem tudják eldönteni, mit tegyenek vele – megöljék-e, vagy bent hagyják a csapatban. Pablo egy alkalommal megszökik tőlük, ellopja Robert Jordan dinamitját (ezért nem sikerül távolról felrobbantani a hidat, ez az oka Anselmo halálának) de aztán meggondolja magát, és visszatér, még embereket is hoz magával. Fura ez, de hát ilyen az élet, az ember mindig ingadozik, az érzelmek ide-oda vetnek minket. Ugyancsak remekül megformált hős a démoni Massart, az idős francia katonatiszt, akit annyira összetört és megkeserített az élet, és a legkisebb vétségért is sorra löveti le a saját embereit. Ami Robertet illeti, szerintem Hemingway egy kicsit talán többet is mondhatott volna arról, miért köteleződött el annyira az amerikai a spanyol köztársaság mellett.
A leírások nagyon érzékletesek: a májusi hóesés, a napfelkelték és esték az erdőben, a sár, a növények sűrű kuszasága olyan erővel jelenítődik meg, hogy néha valóban úgy érezzük, mi is ott vagyunk a helyszínen. Pl.: „(…) alattuk sárga és őzbarna a táj, a sárga szőnyeget fehér országutak szelik át, apró falvak pöttyözik, s a Heinkel-gépek árnyéka átsiklik a tájon, mint a cápák árnyéka az óceán homokos medre felett.” (433) Vagy: „Szerette a napnak ezt az óráját…; úgy érezte, mintha testében is elterjedne a felkelő napból áradó fény; körös-körül elsötétülnek a tárgyak, kivilágosodik a síkság (…). Az alatta álló fenyők élesen kibontakoznak a homályból, jól láthatta barna körvönalaikat; odalent köd úszott az úton.” (821) Ezt az érzést erősíti az a jellegzetes író fogás, hogy a leírásokat, történéseket apró, jelentéktelennek tűnő részletek színezik, mint pl. amikor Robert Jordan a hidat őrző katonát figyeli, és közben elfut mellette egy mókus (824). (Európa, 1983.)
Utolsó kommentek