Két Asimov-kisregényt olvastam a hétvégén, az Űrvadászt és Az aszteroidák kalózait, amik egy regényciklus elejét képezik. Arra számítottam, hogy jó szórakozás lesz egy klasszikus tudományos-fantasztikus szerző művével tölteni az időt (Asimovtól eddig semmit nem olvastam), de kissé csalódást jelentettek a szövegek. Ezek sem nem igazán fantasztikus, sem nem tudományos művek (Isaac Asimov teljes sci-fi univerzuma. VII. kötet. Szukits, 2005.).
Ahhoz képest, hogy Az úrvadász tízezerben játszódik, a szereplők faxon, illetve papír alapú levélben üzennek egymásnak, a Marson terepjáró autóval közlekednek, az információt hagyományos könyvtárakban, illetve mikrofilmen tárolják, David Starr kötéllétrán mászik le a Mars egyik szakadékába, még a szekrények is fából (!) készültek (80). A Mars telepesei pont olyanok, mint földi társaik: keménykednek, verekednek, kiközösítik az újonnan jötteket. Valahogy túlságosan mai ez a világ egy sci-fibe. Vagy az a baj, hogy Asimov nem tudta elengedni a fantáziáját –vagy pedig az a probléma, hogy maga a sci-fi olyan műfaj, ami igen gyorsan idejétmúlttá válik.
Sajnos a tudományosnak szánt szövegrészek is igen ügyetlennek tűnnek. A marslakók pl. úgy közlekednek a szilárd kőzetben, hogy az anyagot maguk előtt energiává alakítják, maguk mögött pedig visszaalakítják anyaggá, mintha egy jégtömböt olvasztanának fel, majd fagyasztanának vissza. Asimov itt Einstein felismerését hasznosította, amely szerint az anyag és energia egymásba alakíthatók – de nem így, mint ebben a regényben. Szerintem egy író vagy legyen merész, és ne akarja a csodás elemeket tudományosan megmagyarázni, vagy ha tudományosan magyaráz, akkor annak valóban legyen valami köze a tudományhoz. Az is megoldás lehet, amit pl. Stanislaw Lem csinál a Kiberiádában: a modern fizika fogalmait használja, de azokból a vad, valóban káprázatos, képzeletbeli, mitikus világokat épít fel, a tudományt összeházasítja a mesével. Asimov viszont sem nem merész ahhoz, hogy elrugaszkodjon a valóságtól, sem nem racionális.
A történet inkább krimi, mint sci-fi, de annak sem izgalmas. A végkifejlet nem hoz meglepetést, nincs semmilyen fordulat vagy felismerés: Bensonék azért találták ki a mérgezést, hogy átvegyék a hatalmat a naprendszerben. Sem a motivációról, sem a bűnelkövetés módjáról nem derül ki semmi érdekes vagy új az addigiakhoz képest. Egyébként meg mindegy is, ki a bűnös, a szereplők teljesen sematikusak, klisészerűek. A történet különben is tele van indokolatlan, motiválatlan eseményekkel. Miért kell Davidnek inkognitóban menni a Marsra, miért nem nyomozhat a Tudományos Tanács tagjaként? Ha az emberek az egész naprendszert gyarmatosították, akkor hogyhogy nem néztek be a Mars szakadékaiba, miért hagyták Davidre, hogy felderítse azokat, és találkozzék a marslakókkal? És miért adnak neki az idegenek olyan energiapajzsot, amitől szuperhőssé válik? És ha más is találkozna velük, mást is felvérteznének szupererővel? És miért kell a történet végén a bűnügy felfedésekor Davidnek űrvadászként, és nem önmagaként fellépni?
Maga Davis Starr sem túl vonzó figura. Azonkívül, hogy ő volt a legjobb tanuló az egyetemen, és hogy a szüleit meggyilkolták az űrkalózok, semmi érdemlegeset nem tudunk meg róla. Ennél az üres karakternél még Jókai hősei is ezerszer egyedibbek, szimpatikusabbak, a kalandjaik pedig fordulatosabbak. Így aztán akkor sem izgulunk érte igazán, amikor a második regényben összecsap az aszteroidák között rejtőző úrkalózokkal, akik egyébként pont olyan jellegtelenek, mint a marsbeli telepesek meg az összes többi szereplő: Anton semmiben sem különbözik Dingótól, nincs egyetlen sajátos karakterjegyük, annyit tudni róluk, hogy ők a rosszfiúk, David meg a jófiú. Legalább valami kegyetlenséget elkövetnének, hogy haragudni tudjunk rájuk. Igaz, ennek a történetnek a végén legalább van egy kis csavar (kiderül, hogy az aszteroidák remetéje a kalózok igazi vezére), ami némileg feldobja az űrhistóriát. Egyébként Colos, David társa is teljesen üres karakter, a két szereplő kapcsolatában között sincs semmilyen dinamika.
Kissé olyan ez a két regény, mintha egy gyerek írta volna a saját szórakozására. Nem csak a karakterek meg a tudományos rész nincs kidolgozva, hanem a háttérvilág sem, mintha Asimov mondatról mondatra találta volna ki a regényeket.
Utolsó kommentek