A napokban elolvastam az Eaglemoss Batman-sorozatának legfrissebb darabját, a Batman: Újjászületést. Az előző történet után ez az alkotás nekem csalódást okozott, a következőkben leírom, miért.
Ami a könyv vizuális aspektusát illeti, arra nem vonatkozik a panasz, mert a kivitel teljesen meggyőző, a képek rendkívül hatásosak. A kötet két, (a történet szempontjából is elkülönülő) fele egymástól is elüt; egészében pedig a rajzok a színek, stilizált formák káprázatos sokféleségét vonultatják fel. Az akcióknál a mozdulatok dinamikusak és (bár inkább csak az első részben) jól áttekinthetőek, a panelek elrendezése világos. A karakterek vonalai nagyon markánsak, az antagonisták (Skarlát, Pingvin, Flamingó) groteszken ijesztő megjelenésükkel rögtön magukra vonják az olvasó figyelmét. Damien különösen el van találva: a kerekded, kissé babaszerű arc, az apró, összeszorított száj, a nyomott áll és vékony ajkak egyszerre teszik a szereplőt rokonszenvessé és borzongatóvá, titokzatossá. A harmadik epizód vidámparki jelenetében a színek is különösen érdekesek: a ragyogó sötét-és sárgászöld felületek bizarr kontrasztot alkotnak komplementerjükkel, a szereplők testének és Röfy maszkjának rózsaszín foltjaival – ez a mesekönyvszerűen élénk, de szürreálisan álomszerű kolorit tovább fokozza a történet groteszkségét; mintha Winsor McCay karneváli forgatagainak horrorváltozatát látnánk. A kötet második felének a színei maguk is éles ellentétben állnak az említett zöldes, világos kifestéssel: a színek itt intenzívek, de elég sötétek, rengeteg a fekete felület (a figurák sok esetben teljesen sötét háttérből bukkannak elő), továbbá majdnem teljesen hiányzik a sárga és a zöld, mindez rendkívül nyomasztó, komor hangulatot ad a látványnak (a sötétvörös, lila, kék és a szürke az uralkodó).
Az elbeszélés azonban minden, csak nem végiggondolt, inkább öncélú horrormotívumok és kidolgozatlan, összefüggéstelen, tartalmatlan ötletek kaotikus halmaza az egész, ahol jóformán semmiről nem tudunk meg annyit, hogy a képsorok, jelenetek egymásutánját történetként érzékelhessük. Az első három epizód központi szereplője Röfy, aki valamilyen különleges, vírusként terjedő drogot árul, amit, mint Gordon felügyelő fogalmaz Röfy kézre kerülését követően, „a bandák a nők kontrollásálára használnak.” A drogok terjesztése mellett antihősünk másik fő tevékenysége az, hogy groteszk maszkot illeszt az emberekre, ami aztán összenő az eredeti arccal. Olvasóként megkérdezem tehát ezen a ponton: tulajdonképpen mi is ez a drog, ami Gothamban megjelent Röfynek köszönhetően? Miért csak a nőket kontrollálják vele? Miért kontrollálják a nőket, mire kellenek a nők? Szexrabszolga lesz belőlük, háziasszony vagy valami más? Miért illeszt horrormaszkot Röfy az áldozataira? A horrormaszk és a drog között mi az összefüggés? Van összefüggés? Ki az a lángoló fejű ember, aki pár panel erejéig megjelenik ezt megelőzően a történetben? Ki az a nagy melák, akivel Damien verekszik? (Lehetséges persze, hogy őket ismernem kellene más képregényekből, csak sajnos felszínes a denevéremberrel kapcsolatos műveltségem, de ez akkor sem változtat azon, hogy ezek a karakterek itt csak úgy be vannak dobva, lógnak a semmiben, az olvasónak fogalma sincs, mit kezdjen velük.)
Mindezen kérdésünkre nem kapunk választ, mert a kötet második felében az író megy tovább, teljesen új történetszál kezdődik, megjelenik Vörös sisak, és vele a Sashából lett Skarlát, továbbá Flamingó. Ebben a részben nagyjából ugyanannyi megválaszolatlan kérdés merül fel, mint az előzőben, ha nem több. Vörös sisak miért választja ki Sashát, hogy legyen belőle Skarlát? Hoogy talált rá? Mit akar tőle? Miért érdekes Sasha? Egyáltalán: kicsoda ő? Flamingó miért éppen az emberek arcát eszi meg? Sőt: miért eszi meg? Ha nem enne emberi arcot, hanem csak sima bárgyilkos lenne, az változtatna valamit a történeten? Miféle súlya, jelentősége van ennek az odavetett karakternek, azon kívül, hogy kicsit verekszik, mielőtt Vörös sisak kivonná a forgalomból?
Itt egyébként mellékesen megjegyzem azt is, hogy bármilyen borzongató is, egy idő után az arc destrukciójának motívuma is fárasztóvá tud válni, ha sokszor használják. Röfy is deformálja az arcot, Flamingó is, ez már kettő, plusz A halál arcainak elején Bábukészítő nyúzta le Joker arcát, de Daniel ugyanúgy nem hozott ki semmit ebből a motívumból, ahogy Morrison sem, inkább áttért a Pingvin-féle kaszinó kirablásának krónikájára. Összehasonlításként Az idők urai c. klasszikus rajfilmre szeretnék utalni, amelynek egyik epizódjában a szereplők arctalan szárnyas lényekké válnak, miután bedobták őket egy mély, tüzes kráterbe: itt az arc megváltozása, elvesztése egy mély emberi félelmet, az identitás elvesztését fejezi ki – tehát kifejez valamit, összefügg valamivel, nem csak öncélú ijesztgetés.
Még egy kérdés: mi a jelentése Piros sisak jelmondatának, miszerint „Legyen a büntetés akkora, mint a bűn”? Úgy tudom, a jogban alapelv, hogy a büntetésnek és az elkövetett bűnnek arányosnak kell lennie. Piros sisak követelése ehhez képest miben jelent mást? Morrison legalább egy-két mondatot rászánhatott volna, hogy körbejárja a (törvényes és törvénytelen) büntetés problémáját, aminek egyébként elég komoly filozófiai irodalma van. Másik kérdés: Batmanék miért olyan dühösek Piros sisakékra, miért tekintik őket ellenfélnek? Miben különbözik egymástól a két egyaránt törvényen kívüli, egyaránt kosztumöt viselő igazságosztó páros? Más képregényekben az ilyen figurák inkább együtt szoktak működni, nem? A történet végén kapunk némi soványka magyarázatot, miszerint Batman nem ölte volna meg Flamingót, Sisak viszont erre törekszik. Egy ilyen odavetett mondat azonban igencsak kevés ahhoz, hogy egyértelműen, határozottan pozicionáljon egymással szemben ilyen elszánt ellenfeleket. Ráadásul miért minősül olyannyira elvetemült tettnek megölni valakit, aki emberi arcokat eszik? Egy helyen Piros sisak azt is felhozza Batman ellen, hogy miatta kopaszodik, és pattanásos a bőre. A pattanásosság valamiféle trauma akar lenni? Magyarázat valamire?
Összehasonlításként érdemes egy pillantást vetni a sorozat előző két kötetére, és megnézni, hogyan ad mélyebb jelentést Scott Snyder a maga történetének (A baglyok bírósága, A baglyok városa). Nem mondom, hogy Synder alkotása tökéletes remekmű, de Morrison sokat tanulhatott volna tőle. A cselekmény Snydernél egy kerettémába íródik, amely azt firtatja, mi Gotham, és hogy mi a szereplőknek a hozzá való viszonya. Gotham tágabb, metaforikus értelemben akár általában magának a nagyvárosnak a metaforája is lehet. Korunkban az emberek nagy része ilyen helyeken él; a város meghatároz minket (gyakran utalunk az emberekre is a várossal, ahol élnek vagy ahonnan származnak, pl. valaki miskolci, pécsi stb.), de vajon ismerjük-e a várost, amiből vagyunk? És mi egy város? Van-e saját identitása? És ha azonosak vagyunk a városunkkal, amiből vagyunk, és amit azonban nem ismerünk, akkor ismerhetjük-e önmagunkat? A képregény során újabb és újabb reflexiók fogalmazódnak meg a témára vonatkozóan aszerint, hogy mi történik éppen a szereplőkkel. A baglyok bírósága elejének összefoglalása szerint a város lakói különböző válaszokat adtak az újságnak arra a kérdésére, hogy micsoda Gotham. Elhangzott az is, hogy Gotham maga Batman, és ez a címszereplőnek is ez az egyik lehetséges válasza, vagy valami hasonló: „A város sok szempontból a legrégibb és leghűségesebb barátom. Jobban ismer engem, mint bárki más, ahogyan én is őt,” mondja Bruce A baglyok bírósága második epizódjának végén. A város tehát metaforikusan nagyjából megfelel a léleknek. Ezért érdekes, amikor később az épületek tizenharmadik emeletéről esik szó. A tizenharmadik emelet összekapcsolódik a babonával, ami Bruce szerint a nagyvárosokat jellemzi, és ami idős korára Alan Wayne elméjén elhatalmasodott. A babona tehát először valamiféle rendellenességnek, szélsőségnek, az ép elmétől való elhajlásnak tűnik, ám kiderül, hogy éppen a babonaság miatt üresen hagyott tizenharmadik emeleteken rejtőztek el a baglyok. Vagyis éppen a város szívében, nem azon kívül, nem barlangokban, ahogy a denevérek, hanem a Wayne által emelt épületek belsejében. Kicsit olyan ez, mint Freudnál a legmélyebb, elfojtott lelki tartalom, amit nem akarunk elismerni a sajátunkként, titokban azonban mégis minden cselekedetünket motiválja. Vagyis Snydernél a történet egyszerre zajlik konkrét és metaforikus szinten is, amit Gothamról mond, az a lélekre is vonatkozhat. Mindennek megfelelően pedig jelentős szerepet és identitást kapnak a történetben olyan épületek is, amik Gotham történetének fontos részei, mint pl. a régi Wayne-torony, vagy a Willoowood-intézet. Valami ilyesmit kellett volna csinálnia Morrisonnak is az említett motívumokkal (a büntetés, az arc destrukciója, a drog stb.), és akkor élvezetes és elgondolkodtató képregény született volna, de ő megelégedett a szimpla rémítgetéssel, az olvasó pedig nem tudja, mit kezdjen ezekkel a mélység és jelentés nélküli elemekkel.
Hasonló a helyzet Lincoln March karakterével is. Snyder szépen felépíti a figurát: megismerjük a motivációját és a történetét, miszerint ő Bruce Wayne eltitkolt testvére. Megteremtődik előttünk egy komplett személyiség a maga frusztrációjával, fantáziájával, előtörténetével. Nagyon ügyes megoldás Snydertől az is, hogy a történetet olyan módon építi fel, hogy azt egyszerre lehet teljes joggal valóságként és fantáziaként is értelmezni – nem csoda, hogy maga Bruce sem tud dönteni az elhangzottak igazságtartalma felől.
Végezetül megjegyzem, hogy nekem a baglyos történetek esetében a képi világ is jobban tetszett az Újjászületésénél, bár ez nem értékítélet, hiszen mindegyik kötet rajzai nagyon jók. Capullo figuráinak vonásai finomabbak, kerekdedebbek, amihez jól illenek a kihúzás finom, de határozott vonalai (amik nem olyan szőrösek, drótszerűek, mint az Újjászületés első felében, és nem olyan szálkásak, mint a másodikban). A színek élénkek és intenzívek, de világosabb tónusúak, emiatt kissé pasztellszerűbbek, mint az Újjászületésben, és ritkán élnek annyira erős kontrasztokkal (gyakoribb, hogy egy színnek hasonló árnyalatai kerülnek egymás mellé, pl. narancsszín és rózsaszín, vagy egymástól nem túl elütő felületek határolják egymást, pl. rózsaszín és barna).
Utolsó kommentek