William Goldong regénye (Európa, Bp., 1997. Ford. Göncz Árpád) a megszállottság története: Jocelin, Stilbury dékánja fejébe veszi, hogy hatalmas katedrális építtet, új tornyokat húzat fel a már meglévő épületre. Hiába bizonygatja neki Roger, a kőművesek mestere, hogy az épületnek nincs elég erős alapja, a képződmény ezért össze fog omlani a saját súlya alatt, Jocelin nem hajlik, nem hallgat a józan ész szavára, elhatározását semmi nem ingathatja meg: meg van győződve arról, hogy a feladatra maga Isten rendelte el őket.
Az eseményeket végig fix nézőpontból, Jocelin tudatán keresztül szemléljük – ám a regénynek az a különlegessége, hogy az elbeszélés mégis sokszor enigmatikus marad. Jocelin eleve olyan antihős, akivel nem könnyű azonosulni, ám a szöveg igazi nehézsége abból adódik, hogy Jocelin érzékelése, rapszodikusan változó érzelmei, töredékes gondolatai és látomásai többé-kevésbé rendezetlen módon kavarognak előttünk, nincs olyan föléjük rendelt tudat, ami rendet tenne köztük, és eligazítaná az olvasót. A valóság összemosódik Jocelin vízióival: többször érzi úgy, hogy egy angyal lebeg a közelében, később ördögökkel küzd. Sokszor előfordul, hogy megismerjük az adott történéssel kapcsolatos töredékes reflexióit, ám nem tudjuk, pontosan mire is vonatkozik a reflexió, mi az adott esemény előzménye, így nehezen vagyunk képesek értelmezni, mire is gondol pontosan a dékán. Jocelin korábbi életéről sem derül ki semmi ezekből a szövegelemekből, csak jóval később, a regény vége felé a Lady Alisonnal és az Ádám atyával való párbeszédeiből válik világossá, hogy Jocelin kevéssé iskolázott ember, akinek nem a saját érdemei elismeréseképpen sikerült jelentős egyházi karriert befutni, hanem inkább csak a befolyásos nagynénje támogatásának köszönhetően lépkedett felfelé a ranglétrán. A párbeszédekben különösen erőteljesen jelenik meg ez a kihagyásosság, töredékesség: a szereplők csak egy-két szót szólnak egymáshoz – sejthető, hogy ezek a szövegtöredékek olyan dialógusok részei, amelyek már régóta tartanak, és olyan emberek megnyilvánulásai, akik hosszú ideje élnek egymással összezárva, félszavakból is értve egymást, az olvasó azonban sötétben tapogatózik, a kontextusból csak apránként tudja kikövetkeztetni, miről van szó.
A regényben a hit és a valóság feszül egymásnak: a templom égbe törő csúcsívei az Istenhez felszálló imát jelképezik, az anyagtalan lebegés érzetét keltik, és Jocelin is többször érzi úgy a troronyba felmászva és onnan letekintve a mélységbe, mintha az anyagi valóság fölé emelkedett volna, a madarak perspektívájából látva a világot – ám Roger mondataiból kiderül, hogy mindez az illúzió éppen azért válik lehetővé, mert az ember ismeri az anyag súlyát, a kő megmunkálásának mesterségét, így viszont azzal is tisztában van, hogy a matéria határokat szab az embernek. Hiába a hit, a vágy, Isten eszméje, mindent az anyag törvényei határoznak meg, a nehézkedés, a súly adja a lét szövetét. A katedrális modellje könnyednek és anyagtalannak tűnik, ám amikor Jocelin felmászik a falakon, látja, hogy mindez milyen hatalmas és nehéz a valóságban, az „anyag új világát” ismeri meg, amely számára eddig nem létezett, ám Roger fejében mindvégig ott volt. (93)
Mindez akkor válik különösen érdekessé, amikor az anyagszerűség képzete a regény nyelvében is megjelenik, és olyasmiknek ad tömör jelenlétet, amikhez éppen az anyagtalanság könnyedsége asszociálódik a tudatunkban. Ilyen anyaszerűséget kap a fény a regény elején: „A legszembeszökőbb szilárd tárgy a hajóban nem a katedrálist a kórus lépcsőjénél két részre osztó fa-és vászontorlasz, nem a hajó két íve volt, nem is a fogadalmi kápolnák vagy köztük a festett sírkövek. A legszilárdabb volt mind között a fény.” (7) Később hasonló metamorfózisokon megy keresztül a hang, amely „bekarcolódik a levegőbe” (21), máskor a lezuhanó munkás „rója sikolyát” a levegőbe (47), sokszor pedig a kimondatlan szavak is „lógnak a térben” (54). A gondolat úgy szökken Jocelin elméjébe, mint egy élőlény (56), az érzés „fekete vízként emelkedik” Jocelinben (125), a feltett kérdés pedig „heggyé válik” (153). A regény elején Jocelin csodálkozva szemléli a kőszobrot, amelyet a néma szobrász róla mintázott (20), a regény végén viszont, amikor a dékán elveszíti a józan eszét, és látomások között bolyong, önmaga lesz önmaga számára kőépítmény, amibe a tudata be van zárva: a szíve úgy verdes, mint az ablaktáblák közé szorult madár (197), amikor pedig megszólal, olyan, mintha önmagán belül valamiféle kőkapuhoz kellene eljutnia, és onnan kilépnie: „Szinte semmit se szólt, mert beszélni bonyolult volt, mégha csupán a szájhoz kellett is eljutnia. Odajutását korlátozta az a vágya, hogy elkerülje a test csapdáját odalent – és korlátozta a szakadék is, oly gyakran csalta tőrbe. Mégis, a köd és a boltozat tárgyilagos tanulmányozása közé ékelődő évszázadokban vállalkozott e huzamos erőfeszítésre. Lehúzta magát a kőszájba, a követ feltörte, és kibocsátott egy leheletnyi megformált levegőt.” (198)
Mindezek miatt a regény többé-kevésbé érdekes, remekül megformált, szuggesztív mondatokkal, de összességében számomra egy kissé maga is nehézkesnek tűnt, mintha a maga 200 oldalával is kissé túl lenne írva.
Utolsó kommentek