HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (7) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Yiu (1) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

00000000000000000000000000000000000000000000000000xxx.jpg

   Az alábbiakban Hans Robert Jauss két tanulmánya[i] alapján szólok néhány szót a posztmodern irodalomról. Jauss három szerző: Calvino, Borges és García Márquez műveivel foglalkozik részletesebben.

   Jauss először arra a kérdésre keresi a választ, vajon önálló korszaknak tekinthető-e a posztmodern. A válasz egyértelmű igen: a hatvanas évek után kezdődő időszaknak több markáns jellemvonása világosan azonosítható. Jauss előzetesen a posztmodernnek a következő jellemzőit sorolja fel: a modern pátosz helyett a szatíra és a szubverzív komikum igenlése, a szubjektum halálának hirdetése helyett a polifónia és az én-te viszony meghatározó tapasztalata, az indusztriális világ új médiumainak felfedezése, a magas-és tömegkultúra közötti határ felszámolása, továbbá szabad rendelkezés a múlt szövegei, hagyománya fölött.

 

     Calvino esetében az én-te viszony jelenléte emelhető ki, mint meghatározó posztmodern vonás. A modern irodalom központi problémája az én, a szubjektum volt, amit Nietzsche fiktívként leplezett le, és amelynek válsága alapvetően határozta meg a korszakot. Calvino a Ha egy téli éjszakán egy utazó c. regényében egészen másfajta képlettel áll elő: itt az olvasó „te”-je, aki a regényen belül is mint olvasó jelenik meg, a regény én-jévé válik. Az író, a valóságos olvasó és a regénybeli olvasó így felcserélhetővé válnak, egymást konstituálják, egymáson keresztül létesítik saját identitásukat is, ahogy Jauss Plessnert idézve utal rá: az egocentrizmuson úgy lehet túllépni, ha az én a te-n keresztül, a másikban ragadja meg önmagát, egyfajta dialogikus szituációban. Calvino ráadásul sok esetben úgy ír, mintha nem az alkotó irányítaná a történetet, hanem éppen fordítva: a szerző mintha a saját akarata ellenére követné az olvasó vágyait, miközben megalkotja a szöveget: mintha nem azt írná, amit ő akar, hanem amit az olvasó vár tőle. Mivel a regény nem egy egységes mű, hanem tíz meginduló és megszakadó regénykezdet összessége, a zárt szubjektum képzetét itt az én-te viszonyok felcserélődő játéka olyan módon váltja fel, hogy ezek a szubjektumok sokféle perspektívára nyílnak rá, különböző horizontok mozgásába íródnak be.

 

  Borgesnek a Pierre Ménard, a „Don Quijote” szerzője c. novellájában a főszereplő szó szerint újra megírja Cervantes regényének szövegét – ám mivel ezt egy egészen új kontextusban, korszakban teszi, az azonos mű mégis különbözővé válik az elődtől. Borges ezzel lényegében a recepcióesztétika (sőt: a dekonstrukció) egyik alapgondolatát előlegezte meg: az időbeli távolság maga is a jelentés része, nem létezik önazonos műalkotás. Szintén előlegezi a novella az intertextualitás elképzelését: nincsenek autentikus szövegek és nézőpontok, csak az elmúlt (megváltozott) létezése, az örökké íródó szöveg. Borges másik novellájában, a Tlön, Uqbar, Orbis-ban a tudósok játékból létrehozzák egy képzeletbeli világ földrajzát, nyelvészetét stb., vagyis kimerítő leírást adnak egy fikciós világról. Borges ezzel a szubjektum haláláról és az ész trónfosztásáról szóló modern alkotások komor pátoszon a fikció felszabadító potenciálja felé lép tovább. Ugyanakkor Jauss szerint Borges mégis a korszakküszöbön áll (még nem teljesen posztmodern), hiszen a fikciók labirintusából ő mégicsak szeretne kiutat találni, és visszatérni a valóságba.

 

   Ezzel szemben Marquez Száz év magányában már végképp nem a nyelv önreflexív aspektusa, nem is a fikció és a valóság közötti törés, nem az írás problematizálása és nem is a fikciók labirintusában való bolyongás kap főszerepet, hanem a fikció teljességgel felszabadító hatalma, „az imaginációba vetett bizalom” szervezi a szöveget.

  A regény másik radikális újítása az, ahogyan a természet megjelenik benne. A Macondót körülvevő őserdő mindenestül idegen, kiismerhetetlen az ember számára – egészen másfajta felfogás ez, mint az európai irodalomnak a Petrarcával kezdődő és a romantikában kiteljesedő hagyománya, amelyben a természet mint az ember belső valóságának tükörképe jelenik meg, amelyben az ember megismeri önmagát, és amely, ahogy Wordsworthnél, egy autentikus hang manifesztációja.

   Ugyancsak sajátossága a műnek a profán és a csodálatos magától értetődő közössége – mint amikor az adományokat gyűjtő pap, hogy meggyőzze a híveit, megiszik egy csésze csokoládét, majd felemelkedik a földről.

   A latin-amerikai irodalomban a mítosz is egészen más szerepet játszik, mint az európai szerzők nagy részénél. A mítosz itt nem valamiféle tiszta eredet, önazonosság letéteményese, hanem a heterogenitásé, ahogy Carlos Fuentesnél is.

 

 

[i] Hans Robert Jauss, Az irodalmi posztmodernség; Egy posztmodern esztétika védelmében. In: Uő, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Osiris, Bp., 1997. 211-268.   

Címkék: Borges Calvino García Márquez Jauss

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása