HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

0000000000000000000000000000000000000000000000000000yyy.jpg

 

A Harry Potter-sorozatot általában gyerekkönyvként tartják számon, ám szerintem a művek minden korosztály számára tartogatnak felfedezni valót. A tréfás varázslatok és bűvös holmik (mint pl. a csokibéka vagy a mindenízű drazsé) sokasága, a diákközösség életének bemutatása, az iskolabálok jelenetei, a kamaszszerelem bonyodalmainak elbeszélése egyértelműen a gyerekeknek lehet érdekes, viszont a regények olyan aspektusai, mint pl. halál és az emberi élet végességének minduntalan visszatérő témája valószínűleg inkább a felnőtteket érinthetik meg. A szerző tehát ért a gyerekek nyelvén, de nem ijed meg attól, hogy olyasmiről is őszintén elmélkedjen a nekik írott műben, amik a felnőtt világhoz tartoznak. A regényciklus így elkerüli a gyerekkönyvek gyakori hibáit: mentes minden leereszkedő didaxistól, a világot a valóságosnál szebbnek mutató hamis érzelgősségtől, illetve a gügyögésnek megfelelő írói hangtól, amit a magukat gyereknek tettető, de az ártatlanságot és a gyermeki öröm képességét már mindörökre elvesztett művészek produkálnak. Nem állítom, hogy a Harry Potter remekmű, de a következőkben ki szeretnék emelni néhány mozzanatot, amit értéknek tartok.

 

Sokszínűség, összetettség

  A regénysorozat vonzereje legnyilvánvalóbb módon abból származik, hogy sokféle modalitást és történettípust vegyít. Meghatározó benne a humor, ami főleg a bűbűjos varázslatokban és a komikus helyzetekben jelentkezik. Emellett azonban olyan súlyos témák is fontos szerepet kapnak, mint pl. a halál és a gyász, amiről később részletesen szólok.

  Ami a történettípusokat illeti, a legizgalmasabb számomra az, ahogyan a meseelemek keverednek a krimivel és a lélektannal, a regények így egyszerre fantasztikusak és furfangosan csavarosak. A szövegek tele vannak káprázatos ötletekkel, mint pl. a 'merengő' nevű edény, amibe az ember mint valami folyadékot, kiöntheti a gondolatait, mások pedig beletekinthetnek, Edevis tükre, ami az elfojtott vágyakat mutatja valóra váltan, vagy az önmagukat sokszorozó tárgyak a Gringottsban. A szörnyekről szóló tankönyv maga is szörny, ami megharapja az olvasót, a festményeken megörökített emberek kommunikálnak más képeken látható önmagukkal stb. Az elbeszélések vázát azonban a krimi adja: minden epizódban találkozunk valamilyen rejtéllyel, amit az elszórt nyomok alapján kell megfejteni. Ezek a nyomok csak a történet végén adják ki a teljes képet, és mindig valamilyen váratlan fordulat kapcsolja össze őket. Elképesztően izgalmas, ahogy a két történettípus az egyes motívumokban egybefonódik: ami a mese felől nézve szórakoztató, meglepő ötletnek látszik, az komoly funkciót kap a krimi cselekményében (nevezhetjük ezt a jelenséget az adott motívum túldetermináltságának). Jó példa erre az előbb említett Edevis tükre, ami az emberi vágyakat formálja  konkrét képpé. Ez a tükör a jelentés első szintjén egy érdekes mesetárgy, egy izgalmas írói ötlet. Második szinten lélektani szempontból beszédes: egyrészt, mivel Harry szüleit élőnek mutatja, érzékelteti a gyász és a veszteség fájdalmát, illetve alkalmat ad az olvasónak (és Dumbledore-nak) arra, hogy eltűnődjön a vágy és a valóság, az álmodozás és a cselekvés viszonyán. Harmadik szinten viszont a krimi cselekményében is kulcsszerepet játszik, hiszen Voldemort (illetve az őt hordozó Mógus) ennek a tükörnek a segítségével próbálja kideríteni, hol van elrejtve a bölcsek köve. Számtalan további példát lehetne hozni erre az írói eljárásra. A Harry Potter és a Tűz Serlegének elején a zsupszkulcs ilyen varázstárgy, később pedig a szóban forgó serlegről is az derül ki, hogy valójában zsupszkulcs, amivel Voldemort magához ragadja Harryt.

   A mese és a krimi mellett számos más történettípus is felsejlik a könyvekben, ilyen pl. a fejlődésregény, a szerelmes történet, horror, illetve számtalan utalással találkozhatunk a középkori mondákra, mesékre.

 0000000000000yyyy.jpg

Tér és idő

    A regénysorozatban amellett, hogy lineárisan haladunk előre az időben, utazást teszünk a múlt homályos vidékén és a tér ismeretlen tartományaiban is. Az olvasás során mind a térben, mind az időben, mind az események összefüggéseiben, az oksági láncolatban elképesztő mennyiségű elágazással, kapcsolódással találkozunk; amikor azt hisszük, már jól ismerjük az adott világot, a szerző váratlanul valamilyen újabb részlettel lep meg minket, ami új megvilágításba helyezi a dolgokat, a szöveg így a felfedezés végtelen kalandjára hív minket.

  A könyvsorozat tere igencsak tágas, egyben pedig labirintusszerűen zegzugos is, és a fantasztikus helyek sokaságával kápráztatja el az olvasót. Roxfort önmagában is lenyűgöző helyszín: hatalmas kastély, amit senki sem ismer teljes egészében, így lényegében mintha végtelen lenne az a tér, amit magába foglal;  az otthonosságnak és a kifürkészhetetlenségnek sajátos elegyét adja, egyszerre bensőséges és idegen. Amikor Ron testvéreitől Harry megkapja a Tekergők Térképét a harmadik kötetben, döbbenten fedezi fel, hogy olyan rejtett járatok láthatók rajta, amik közül többről senki sem tud, még a gondnok Argus Frics sem. Ezenkívül ott van még Roxfortban a Titkok Kamrája, amit Mardekár Malazár épített, vagy a Szükség Szobája, aminek nincs állandó helye és formája, mindig annak jelenik meg, akinek szüksége van rá, és olyan formát ölt, amilyenre szükség van. Dumbledore igazgatói szobája képes regenerálni önmagát, ha valaki kárt tesz benne. Roxforton túl pedig ott a Tiltott Rengeteg, ami idegenségével egyszerre riasztja és vonzza az embert; az Abszol út, ami tarka és bolondos hely, ám a Zsebpiszok Köz formájában ennek is van sötét és titokzatos leágazása, a Gringotts alvilági barlangjai pedig végtelen mélységekben őrzik a varázslók vagyonát.

   Hasonló a helyzet a regénybeli idővel is. A kereknek hitt eseménysorok minduntalan felbomlanak, átértelmeződnek, átstrukturálódnak. Sok esetben csak jóval az egyes események után érkezik magyarázat arra, mi is történt pontosan, és miért történt. Az első részben pl. csak egy érdekes, szórakoztató epizódnak tűnik, hogy az állatkertben az óriáskígyó (boa constrictor) elszabadul, miután Harry beszélt vele, ám a második kötetben tudomásunkra jut, hogy a csodás epizódban valójában a regény világának egy központi jelentőségű eleme mutatkozott meg: amikor Voldemort megölte Harry szüleit, a képességei és ereje egy részét átadta Harrynek, többek közt az egyik legjellemzőbb tulajdonságát, a párszaszájúságot is. (Párszaszájú azt jelenti, hogy az ember ért a kígyók nyelvén, ez olyan nyelv, amit nem lehet megtanulni, csak veleszületetten beszélni). Erre a tudásra tehát csak a második rész végén teszünk szert, és ebből értjük meg azt is, hogy az előző kötet elején a Teszlek Süveg eredetileg miért a Mardekárba akarta beosztani Harryt. Előfordul, hogy olyasmikre kapunk utólag magyarázatot, amiről nem is sejtettük, hogy tartozik hozzájuk indoklás. A második részben pl. a Roxfortba későn érkező Ront és Harryt megtámadja a fúriafűz, amiről azt gondolnánk, hogy csak egy öncélúan létező fantasztikus teremtmény, ám a következő részből (Az azkabani fogoly) kiviláglik, hogy nem véletlenül ültették el a rémítő növényt Roxfort udvarára: itt található a bejárata egy alagútnak, ami a Roxmorts szélén lévő Szellemszállásba vezet, és amin keresztül a diák Remus Lupin titokban kimenekülhetett az iskolából, amikor érezte, hogy farkassá fog változni.

  000000000000000000000000000000000000000000000000aaaa.jpg

 

Szereplők és motivációk

  A regényfolyam cselekménye a jó és rossz közötti harcra épül, ám az az érdekes, hogy a két pólus nem csak a külvilágban, hanem a szereplők lelkén belül is küzd, illetve keveredik egymással, és bonyolult konstellációkat hoz létre. Minél inkább megismerjük hőseinket, annál összetettebbnek látjuk a motivációikat.

  A legérdekesebb közöttük természetesen Perselus Piton, akiben a fény és az árnyék szétválaszthatatlanul összemosódik, egészen furcsa, meghatározhatatlan tónusokat ad ki. Az első kötetben Harryék mindvégig meg vannak győződve arról, hogy Piton az, aki titokban Voldemorttal szövetkezik, és aki Harry életére tört azáltal, hogy megbűvölte a seprűjét a kviddicsmeccsen. Amikor világossá válik, hogy valójában Mógus volt a tettes, Piton pedig épphogy védelmezte Harryt, hősünk igencsak elképed, hiszen Piton köztudottan utálja őt. Dumbledore magyarázata szerint annak idején Harry apja megmentette Piton életét, a professzor most azért próbált segíteni Harrynek, hogy megszabaduljon a lekötelezettségtől, amit James Potter apjának jótette jelent, és nyugodtan gyűlölhesse tovább a „kis túlélőt”.[i] Rendkívül érdekes mindez. Először is elmondható, hogy valós emberismeretre épül: tudjuk, hogy az ember sok esetben, ellentétben az általános elképzeléssel és a népszerű történetek által sugallt képpel, nem azt szereti, aki jót tett vele (pl. megmentette az életét), hanem azt, akivel ő tett jót. Akinek ugyanis mi voltunk segítségére, az a saját értékességünkre emlékeztet minket, aki viszont értünk hozott valamilyen áldozatot, az hálára kötelezett, így az adósává tett, ez pedig nem annyira szeretetet, mint inkább neheztelést ébreszt az emberben. Piton motivációja viszont még ennél is különösebb, hiszen ő nem pusztán csak arra törekszik, hogy megszabaduljon a jótett okozta adósságtól, hanem arra, hogy ennek következtében nyugodt lelkiismerettel gyűlölhesse Harryt. A jótett (Harry megmentése) tehát a rosszat (Harry gyűlöletét) szolgálja, ilyen módon alárendelődik annak, viszont összességében mégiscsak a jó kerekedik felül, hiszen Piton legyőzi önmagában a gyűlöletet azáltal, hogy nem engedi azt tetté válni, megőrzi gondolatnak, nem bántja, hanem védi Harryt.

  Ám ez a képlet is tovább bonyolódik, amikor később kiderül, hogy Harry apja, Sirius és Lupin végeredményben attól a veszélytől mentették meg Pitont, amit maguk okoztak neki (a farkassá vált Lupin támadásától). James Potterék is bántották, csúfolták Pitont, miközben ő is elidegenítette magától diáktársait furcsa viselkedésével. Ám igazi mélységében csak akkor ismerjük meg a karaktert, amikor ő maga már halott, és Harry a merengőben merül bele a hátrahagyott gondolataiba. Ekkor tárul fel előttünk a teljes történet és a teljes személyiség a maga elképesztő ambivalenciájában, egy olyan különös ember, aki egyszerre nagy és kicsi is. A magányosság, sértettség, neheztelés betölti Piton egész életét. Viszont a reménytelen és soha nem múló szerelem, amit Lily iránt érez, megnöveli az alakját, úgyszintén az áldozat, amit a jó ügyért hoz, és nem csak olyan szempontból, hogy az életét adja érte, hanem azért is, mert vállalja, hogy mindenki gonosznak (halálfalónak) tartsa, miközben valójában Dumbledore híve. Viszont e heroikusság mellett mégiscsak megmarad a gyengesége is, hiszen az ötödik részben személyes sértettségből nem fejezi be az okklumencia oktatását, amit pedig Dumbledore elengedhetetlennek tart Harry felkészítésében. Ahogy Dumbledore fogalmaz vele kapcsolatban: úgy látszik, „vannak a léleknek olyan sebei, amelyek soha nem hegednek be.”  Dumbledore azt hitte, Piton képes túllépni ezeken a sérelmeken, ám nem volt képes.[ii] Nagyon veszélyes tehát mások felett ítélkeznünk, mert az emberi lélek bonyolult szövevény, a tetteknek és motivációknak csak a felszínét ismerjük, miközben gyökerük végtelen és ismeretlen mélységekbe nyúlik, a személyiség látható erődítményei régen elfeledettnek hitt sérelmek és fájdalmak szikláira épülnek.

   Pitonhoz hasonlóan Dumbledore is igencsak összetett lelkialkat. Olyannyira, hogy van egy pillanat a történetfolyam végén, amikor a viszonyuk mintha megfordulna. Ekkor Pitonról, akiről több ezer (úgy három és félezer) oldalon keresztül azt sejttette a szerző, hogy csakis neheztelni képes, kiderül, milyen reménytelenül és szenvedélyesen szerelmes a már régesrégen halott Lily Pottterbe (és ő küldte az őzsutát, ami elvezette Harryt az elrejtett kardhoz), ezzel párhuzamosan viszont Dumbledore-ról, aki addig Harry jótevőjének tűnt, azt az információt kapjuk, hogy hideg, számító pragmatikusként lényegében azért nevelte Harryt, hogy a megfelelő pillanatban áldozhassa fel a Voldemort elleni harcban.[iii] Dumbledore sokáig makulátlannak látszó személyisége az utolsó kötetben telítődik árnyakkal, amikor feltárul a múltja: fiatal korában részben miatta halt meg a húga, Ariana, igencsak rossz viszonya volt a másik testvérével, Aberforth-tal, és egy időre ő maga is a hatalom sötét bűvkörébe került a Grindelwald-dal való barátkozás során. Ám mindez fontos leckét ad az olvasónak, mert tudnunk kell, hogy a jó nem attól jó, hogy mindenestül mentes a gonosztól, hanem attól, hogy van benne rossz, ám ő felismeri és legyőzi azt önmagában.

   Az érdekes az, hogy a pozitív hősök általában nem mentesek némi negatívumtól. Amikor A Főnix rendjében Harry belép Piton emlékeibe, megdöbbenve és csalódottan látja a saját apját és Siriust, ahogy Pitont gúnyolják, James Potter pedig állandóan a haját igazgatja, mint egy piperkőc. Sirius jó ember, de részben az ő durva bánásmódja is tehet arról, hogy a házimanója, Sipor annyira gyűlöli Harryéket (később átáll Harryék pártjára, és megszereti őket). Sok esetben a legjobb embereknek is akadnak rossz tulajdonságaik és megnyilvánulásaik, szembe kell néznünk azzal, hogy senki sem tökéletes.

   Némiképp hasonló a helyzet a főszereplőkkel is. Amikor A főnix rendjében Ront és Hermionét prefektusnak nevezik ki, Harry csalódottnak érzi magát, féltékeny a barátaira, döbbenten ismeri fel önmagában a negatív érzést: ilyen hiú lenne? A barátság nem magától jön, meg kell küzdeni érte, mégpedig nem egymással, hanem önmagunkkal.

  

Halál

 Érdekes, hogy milyen nagy szerepet kap a halál témája ebben az általában gyerekkönyvként számon tartott regényben. A történet során nem kevés szereplő veszti életét. Csak a legfontosabbak, és a jók közül: Sirius Black,[iv] Fred Weasley,[v] Cedric Diggory,[vi] Rémszem Mordon,[vii] Remus Lupin és Nymphadora Tonks,[viii]  Albus Dumbledore,[ix] Sirius Piton,[x]  Dobby,[xi]  Hedvig,[xii]  Colin Creewey.[xiii] 

   Ám a hősök halála nem csupán az elbeszélés fordulata, nem hatásvadászó elem, és semmi szentimentalizmus nem kapcsolódik hozzá. A halálhoz a szerző igencsak filozofikusan közelít, és mélyen megrendítő, amit arról sugall. A végesség a létezés alapállapota, és az ezzel való szembenézés elkerülhetetlen, ha számot akarunk vetni önmagunkkal és a minket körülvevő világgal.

  Különös súllyal kerül elő a téma A főnix rendjében. Ebben a kötetben Harry elveszíti keresztapját, Sirius Blacket, akit unokatestvére, Bellatrix Lestrange gyilkol meg, és akihez Harry nagy reményeket fűzött: Sirius egyfajta szülőpótlék lehetett volna, Harry úgy tervezte, Dudlyék helyett nála fogja majd tölteni a nyári szüneteket. Amikor Sirius meghal, Harry átmegy a gyászmunka különböző fázisain: először nem akarja elhinni, hogy Sirius valóban megszűnt létezni, aztán (Dumbledore szobájában) fékezhetetlen harag önti el, majd fásultság vesz rajta erőt; amikor Choval beszél a vonaton, úgy érzi, már nem érdekli a lány, sőt semmi sem igazán. „A vágy, hogy imponáljon Chonak, egy távolinak és idegennek tűnő múlt részévé vált – ahogy sok minden egyéb is, amire Sirius halála előtt vágyott… A tragédia óta eltelt egy hetet ő sokkal hosszabb időnek érezte: hosszú űrutazásnak a Siriust magába foglaló világ és a Sirius nélküli világ között.”[xiv]  Megrázó erővel jeleníti meg a hiányt az az epizód, amelyben Harry belenéz az oda-vissza ikertükörbe, reménykedve, hogy hátha megpillantja benne Siriust, de csak a saját arcát látja.[xv]  Harry ezután megkérdezi Félig Fej Nélküli Nicket, a kísértetet, hogy mi történik azzal, aki meghal. Nick nem áltatja Harryt, hanem bevallja, hogy nem tudja, és határozottan kijelenti, hogy Sirius nem fog visszatérni soha többé.[xvi]  Megrázó ez az őszinteség; nincs örök élet (vagy legalábbis semmi nem szól a létezése mellett), nincs isteni gondviselés, a halott kisgyerekekből nem lesz angyal az égben, mint a Kincskereső kisködmönben. Nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk azt, amit nem lehet elfogadni.

  Nem véletlen, hogy a téma éppen ebben a kötetben fogalmazódik meg ilyen módon: a diákok ekkor az RBF vizsgára készülnek, ami meghatározza majd a felnőtt életben betöltött helyüket. A szöveg nem rágja az olvasó szájába a gondolatot, hogy a két motívum összetartozik, de nyilvánvaló, hogy a felnőttség és a halállal való találkozás nem független egymástól: felnőtté válni nem más, mint szembesülni a végességgel. Amikor a történet elején Sirius Grimmauld utcai házában, a Főnix Rendjének titkos főhadiszállásán Ron és Hermione értesítést kapnak, hogy a következő tanévre prefektusnak nevezték ki őket, Harry csalódott, mert úgy érzi, ő méltóbb lett volna a posztra. Nem sokkal később egy megrázó jelenetnek lesz tanúja: a mumus, aki minden ember előtt olyan módon jelenik meg, hogy az adott személy legmélyebb, legerősebb félelmét testesíti meg, Mrs. Weasley-t úgy rémíti meg, hogy halott családtagok formáját ölti. A mumus Ron szeme előtt pók, Neville előtt Piton, a felnőtt családanya számára halott gyermek. Harry elgondolkozik az eseten, majd arra gondol, milyen fura, hogy a halott varázslók még mindig olyan gondtalanul mosolyognak a róluk készült régi képeken, nem sejtve, hogy az életük közben milyen tragikus véget ért. Ebben a pillanatban Harry „felnőttebbnek érezte magát, mint életében bármikor, és szinte el sem tudta képzelni, hogy alig egy órája még a legfőbb gondja egy varázsviccbolt volt, meg az, hogy ki viseli az iskolában a prefektusi jelvényt.”  A világ tehát egészen másként mutatkozik meg annak a számára, aki már számot vetett a végességgel, a dolgok csak azok előtt tárják fel az igazi, teljes arcukat, akik már magukénak mondhatják ezt a tapasztalatot. Remekül példázza ezt a gondolatot a thesztrálok megformálása is: ezeket a négylábú, egyszerre ló-és sárkányszerű lényeket csak azok látják, akik már találkoztak a halállal. Harry az előző években nem is tudott a létezésükről, most viszont, hogy a Trimágus Kupán Voldemort a szeme előtt gyilkolta meg Cedric Diggoryt, már teljes fizikai jelenlétükben csodálhatja a különös teremtményeket.

 A halál témája ugyancsak erősen jelen van az első és az utolsó kötetben, mintegy keretbe foglalva a történetfolyamot. Az első részben Voldemort a bölcsek kövét próbálja megszerezni, amit a több, mint kétszáz éves (!) Nicolas Flamel alkotott meg. Ám a követ nem birtokolhatja az, aki használni szeretné, csak az, aki meg akarja találni – ezért nem kerülhet a kő Voldemorthoz, csak Harryhez. A könyv végén Dumbledore arról tájékoztatja Harryt (és az olvasót), hogy Flamel megsemmisíti a követ, ami neki is hosszú életet adott, de bebizonyosodott róla, hogy milyen veszélyes. Flamel ezzel elfogadja a saját halálát.

  Ugyanez a motívum tér vissza és bontakozik ki részletesebben az utolsó részben. Egyetlen örök életet adó tárgy helyett itt hárommal kell számolni: a köpeny, a holtakat visszahozó kő, valamint a legerősebb varázspálca, a Pálcák Ura. Korábban Dumbledore is megpróbálta megszerezni e három dolgot, amik korlátlan hatalmat adhatnak a birtokosuknak, de belátta, milyen veszedelmesek lehetnek együtt, ezért lemondott róluk, csak a pálcát tartotta meg. Voldemort ugyancsak a halál ereklyéiért küzd. A halál urává szeretne lenni, ahogy a horcruxokat is azért készítette, hogy a lelke elpusztíthatatlan maradjon. Ám e varázseszközök nem lehetnek Voldemorté, csakis Harryé. Harry ugyanis, miután megtudta, hogy ő maga Voldemort egyik horcruxa, elhatározza, hogy feláldozza magát, és elfogadja a halált, mert úgy gondolja, ezzel járulhat hozzá Voldemort pusztulásához. Az embert az teszi erőssé, hogy szembe tud nézni a végességgel – Voldemort gyengesége pedig abból fakad, hogy erre nem képes, mindenáron az örök életet hajszolja. Ezen a ponton még Harry szüleinek a halála is átértelmeződik: abból, hogy Lily feláldozta Harryért az életét, talán nem is annyira Dumbledore által oly sokszor hangoztatott szeretet, hanem a halállal való szembenézés a lényeges. Innen válik érthetővé az utolsó kötetnek az az igencsak megdöbbentő mondata, amely szerint nem a szeretet, hanem a gyász az, ami távol tartja, elriasztja Voldemortot Harry elméjétől. [xvii]

   Megrázó, ahogy Harrynek újból és újból szembesülni kell azzal a tudattal, hogy a szülei halottak. Az első kötetben Edevis tükrében látja őket, és egészen élőnek tűnnek, ám a tükörről kiderül, hogy nem a valóságot, hanem a vágyainkat mutatja. Később, amikor megtudja, hogy a sokáig halottnak hitt Peter Pettigrew életben van (Ron patkányává változva), Harryben feltámad a remény, hogy talán a szülei is visszatérhetnek, ám nemhogy őket nem kapja vissza de még Siriust is elveszti. Újabb szembesülés, amikor Harry és Hermione felkeresik Godric’s Hollow-ban Harry szüleinek sírját, amikor elképzeli, milyen lehetett volna az élet velük. A gondolat teljes erővel sújt le rá: még soha nem érezte ilyen valóságosnak elveszett életét[xviii].  Aztán a sírnál a szüleire gondol, akik kihúnyt tudattal fekszenek, nem is sejtik, hogy ő, a fiuk rájuk gondol.[xix]  Ezt a gondolatot példázza A három testvér meséje is, amely szerint az egyik fiú megszerezte a halottakat visszahozó követ, amivel feltámasztotta elhunyt szerelmét. „Ám a lány bús volt, és hideg; mintha fátyol mögül tekintett volna szerető párjára. Bár visszatért, szenvedett ezen a világon, nem találta már helyét az élők között.”[xx] A halálból nincs visszatérés; nincs más élet azon az egyen kívül, amely elrendeltetett nekünk ezen a földön.

  A halál mellett szintén nagyon erőteljes módon képes megjeleníteni Rowling az egzisztenciális magány és bizonytalanság pillanatait. Az utolsó évet Harryék már nem Roxfortban töltik, hanem reménytelenül és kiúttalanul bolyonganak a tél kietlenségében, éhezve tengetik napjaikat erdők szélén, pusztákon, teljes tudatlanságban afelől, hogy miként teljesítsék a feladatot, amit Dumbledore adott nekik. Nem csupán a jövő a kétséges, hanem Dumbledore-ban is megrendült a bizalmuk, aki pedig addig a legfőbb és legszilárdabbnak hitt vonatkoztatási pont volt az életükben. Egy időre még Ron is elhagyja őket, a hiánya pedig olyan, mintha egy holttest lenne velük.[xxi] Olyannyira erős ez a hiány, hogy nem is beszélnek róla, csak Harry keresi titokban, hiába, a Ront jelölő pontot a Tekergők Térképén. Ron később visszatér megmentve Harry életét, és a rejtélyekre is fény derül, ám az említett pillanatok igazán felejthetetlen részei a regénynek.  

 

Filmadaptáció és regény

Ami a filmadaptációkat illeti, látszólag remekül helyezik át a történetet a nyelvi médiumból a vizuálisba. A díszletek látványosak, a szereplők pont olyanok, amilyennek a regény alapján elképzeljük őket. 

  Amivel probléma van, az a terjedelem. Úgy tűnik, a film hossza egyszerűen nem elég ahhoz, hogy beleférjen mindaz az információ, ami szükséges a történet megértéséhez és élvezetéhez. A filmek sok esetben csak a történetek csomópontjait emelik ki, az oda vezető utat csak sejtetik, vagy el is hagyják, emiatt nem érzékeljük a fordulatok erejét, más esetekben a történet sem világos. A harmadik részben pl. a regényben Ron és Hermione folyamatosan veszekszik azon, hogy Csámpás, Hermione újonnan vásárolt macskája rettegésben tartja Makeszt, Ron patkányát, míg végül Makesz el is tűnik, azt a benyomást keltve, hogy Csámpás falta fel. Emellett állandó beszédtémája s szereplőknek, hogy Makesz egyre öregszik, le is fogyott az utóbbi időben. A filmbeli Makesznek viszont nincs ilyen erős jelenléte, alig tesznek említést róla – emiatt nem érezzük a patkánynak a gyerekek életében játszott jelentőségét, és ez az oka annak, hogy filmben nem hat úgy a történet fő fordulata, mint a regényben, vagyis nem üt nagyot, amikor kiderül, hogy Makesz valójában nem más, mint a halottnak hitt Pettigrew. Hasonló a helyzet a roxmortsi kocsmában játszódó jelenettel, amikor Harry a láthatatlanná tevő köpenyben kihallgatja a felnőtt varázslók beszélgetését, amelyből megismeri Pettigrew történetét: itt éppen csak elhadarják a tudnivalókat, pedig ahhoz, hogy a karakter megjelenését igazán erőteljes fordulatnak érzékeljük, jobban ki kellene hangsúlyozni a történetben játszott szerepét, pl. néhány fleshback beillesztésével. Ezt nyilván azért nem tették, mert még tovább növelte volna a már így is nagyon hosszú filmidőt, de ennek hiányában viszont nem sok értelme van az adaptációnak. Ugyanennek a történetnek az elején a regényben Harry nagyon szeretne eljutni a Roxfort melletti faluba, Roxmortsba, ám ez csak akkor engedélyezett a diákoknak, ha külön szülői vagy gondviselői engedélyt hoznak az iskolába. Hogy Vernon bácsi hozzájárulását megszerezze, Harry beleegyezik, hogy Marge néni látogatásakor úgy fog viselkedni, ahogy Vernon bácsi szeretné, még a nagybácsi hazugságát sem cáfolja, miszerint ő javító-nevelő intézetbe jár. A filmből ez megállapodás kimarad – így viszont nem érhető, miért igyekszik Harry olyan jó képet vágni az irritáló Marge néni jelenlétében, illetve az ebben a részben bevezetett új helyszín, Roxmorts jelentőségét sem érezzük a filmből, pedig ez a kis falu fontos szerepet játszik a további történet során.

   A Harry Potter és a Tűz serlegéből egy az egyben kihagyták Winkyt, a házimanót. A történet végén kiderül, hogy Rémszem Mordon egész tanév alatt egy ládában kuksolt, miközben a fiatal Barty Kupor játszott a szerepét (százfűlé-főzettel öltötte magára Rémszem képét). A film megelégszik ennyivel, ám így nem világos, hogyan kerülhetett a fiatal Kupor Roxfortba, ha egyszer már előtte bezárták az Azkabanba. A regény ezt egy rendkívül izgalmas történet formájában magyarázza el. Kupor elítélte a saját fiát, de aztán megbánta a tettét. A feleségével, aki halálos beteg volt, meglátogatták a fiút. A már említett százfűlé-főzettel az anya és a fia felvették egymás alakját, így aztán mindenki azt hitte, hogy a fiú meghalt, és el is temették, valójában azonban ő hagyta el a börtönt a saját anyjának képében. Az apja hosszú ideig őrizgette otthon, mígnem a fiú kiszabadult, és felvette a kapcsolatot Voldemorttal.

  A sort nyilván lehetne folytatni, a lényeg az, hogy egy félig elmesélt történet, amiből hiányzik az események egy része és a szereplők motivációinak magyarázata, nem sokat ér. Aki olvasta a könyvet, az bosszankodik a kihagyott részek miatt, aki nem olvasta, nem sokat ért belőle. Vagy azt hiszi, ért, de közben mégsem.

 

 

[i] Harry Potter és a bölcsek köve. anymus, Bp., 2001. 278.

[ii] Harry Potter és a Főnix Rendje, anymus, Bp., 2019. 719.

[iii] Harry Potter és a Halál ereklyéi, anymus, Bp., 2019 564.

[iv] James Potter egykori barátja, Harry keresztapja. A Mágiaügyi minisztériumban hal meg, unokatestvére, Bellatrix Lestrange öli meg. A Főnix Rendje, 696.

[v] Ron bátyja, George ikertestvére, sikeres varázsboltot visznek az Abszol úton. Roxfort ostromakor hal meg, A Halál ereklyéi, 523.

[vi] Roxforti diák, Harry versenytársa a Trimágus Kupán. Voldemort öli meg. Harry Potter és a Tőz Serlege, anymus, Bp., 2020, 592.

[vii] Auror, akkor hal meg, amikor az utolsó részben Harryt a többiekkel biztonságos helyre kísérik a Dursley-család házából. A Halál ereklyéi, 70.

[viii] Remus Lupin farkasember, auror, egy évig Harry tanára. Nymphadora Tonks auror, a hetedik részben feleségül megy Remushoz, gyerekük is születik, akinek Harryt lesz a keresztapja. Roxfort ostromakor halnak meg, A Halál ereklyéi, 543.

[ix] A már halálos beteg Dumbledore-t Piton öli meg a hatodik rész végén.

[x][x] Voldemort öli meg az utolsó rész végén, A Halál ereklyéi 540. oldalán hal meg.

[xi] Lucius Malfoy házimanója, akit Harry felszabadít a második rész végén, ezután Roxfortban dolgozik a konyhán. Sokat segít Harrynek, az utolsü részben ő menekíti ki Harryt és társait Lucius Malfoyék házából, ekkor öli meg Bellatrix Lestrange. A Halál ereklyéi, 392.

[xii] Harry baglya, akkor hal meg, amikor Rémszem Mordon, A Halál ereklyéi, 50.

[xiii] Szimpatikus roxforti diák, Harry nagy rajongója, Roxfort ostromakor hal meg, A Halál ereklyéi, 569.  

[xiv] A Főnix rendje, 745.

[xv] Uo. 739.

[xvi] Uo. 745.

[xvii] „Rádöbbent, hogy végre magtanult uralkodni az elméjén, sikerült kizárnia a fejéből Voldemortot – elsajátította azt, amit Dumbledore Pitonnal akart megtaníttatni neki. Annak idején, mikor Sirius elvesztésének fájdalma járta át, Voldemort nem tudta megszállni az elméjét, s most, hogy Dobbyt gyászolta, szintúgy zárva maradt agyának kapuja a nagyúr gondolatai előtt. A gyász tehát az, ami elkergeti Voldemortot…bár Dumbledore tagadná ezt, s azt mondaná: a szeretet…” A Halál ereklyéi, 394.

[xviii] Uo. 268.

[xix] Uo. 273.

[xx] Uo. 339.

[xxi] Uo. 260.

Címkék: angol irodalom Rowling

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://azolvasaskalandja.blog.hu/api/trackback/id/tr2716079566

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gyingizik 2020.07.29. 16:13:22

Épp csak a főszereplő nélkülöz minden komolyabb személyiség - és jellemvonást. Piton, Dumbledore ki van bontva ez szuper. De nem ők a főszereplők. Éppen a főszereplő nem fejlődik, változik semmit. Miért kellene szeretnünk Harryt? Amikor egy teljesen steril személyiség, nincs jellemfejlődése, tudása is csak csekély mértékben gyarapodik. A sok sok bajból nem elsősorban a saját tudása, kreativitása szorgalma miatt menekül meg hanem mert valakik (barátai, szülei barátai, tanárai) megmentik. Nem különösebben jó varázsló, nem szorgalmas, csak egy dologban jó : a játékban. (kviddics) De még ott is leginkább azért, mert szülei menő barátai, rokonai a legjobb seprűvel ajándékozták meg. Ez a hópihe-generáció könyve. A nem-tanulás, nem-fejlődés könyve. Egy főhős, akit mindig meg kell védeni valami bajtól, a kis ártatlan szinte magatehetetlen Harry. A nyugati civilizáció által nagy diadallal kitermelt félember, aki gyámkodás nélkül halálra lenne ítélve. Aki külső segítség nélkül azonnal elpusztulna. Bármilyen dráma történik vele, a statikus semmittevésből, a nem-fejlődésből nem mozdítja ki.
Nézzük már meg mi volt 25 évvel harry előtt gyerek fantasy: Végtelen történet, régi Star wars. Ott a figurák küzdenek, fejlődnek az őket ért drámai konfliktusban újjászületnek : ld. pl. Luke Skywalker az Új reményben még naiv parasztgyerek a jedi visszatérben higgadt és profi jedi mester.
Vagy angol regényben: Rejtelmes sziget. A gyerek mindig felülkerekedik a gonosz kalózon egyedül! Mert okos és kreatív + tud küzdeni.
Összességében: kártékony a HP. A hópihe létben konzerválja a fiatalokat.

Gyingizik 2020.07.29. 16:18:47

@Gyingizik: Mármint KINCSES Sziget, bocs az elírásért.

Koós István 2020.07.29. 18:47:53

@Gyingizik:

Sok igazság van abban, amit írtál.

Piton, Dumbledore és mások az igazán jól megformált szereplők, ők adják a könyv igazi érdekességét. Harry valóban nem megy keresztül nagyon drasztikus jellemfejlődésen. Sőt, az érdekes az, hogy lényegében maga Voldemort volt az, aki Harryt kiválasztottá tette azáltal, hogy komolyan vette Trelawney jóslatát, amit egyfelől figyelmen kívül is hagyhatott volna, másfelől, mint meglepő módon kiderül, akár Neville-re is vonatkoztathatott volna. A Voldemort elleni harc pedig lényegében közösségi munka, Ron, Hermione és mások összefogása győzi le a gonoszt, Harry pedig sok esetben passzívan szenvedi el a csapásokat.

Ezért is jegyeztem meg a szöveg elején, hogy a sorozat nem feltétlenül megkérdőjelezhetetlen remekmű,sőt egy pár dolgot még én is ki tudtam volna emelni, ami nem tetszik a műben, csak nem akartam már hosszabbra venni a szöveget. De ilyen pl. az, amikor az iskolában Harryék folyamatosan saját magukról olvassák a híreket a lapokban, ők a sztárok, körülöttük forog a világ - kissé narcisztikusak ezek a jelenetek.

De attól a sorozatnak még sok erénye van, és amiket leírtam, azok működnek.

Koós István 2020.07.30. 09:31:22

@Gyingizik:

Még valami eszembe jutott.

"pl. Luke Skywalker az Új reményben még naiv parasztgyerek a jedi visszatérben higgadt és profi jedi mester."

Van persze némi fejlődés, de azért Luke egy tipikus népmesei karakter, végig ő a jó gyerek, nem kell legyőznie önmagban a rosszat, nem megy át különösebb felismeréseken önmagát vagy a világ struktúráját, értékeit illetően.

Ráadásul nem feltétlenül annyira aktív, mint mondod. Le lehet írni a filmek cselekményét a következőképpen is. A második (mármint negyedik) részben Luke belemegy a Dart Wader csapdájába, aki megkínozza, Leia menti meg. A harmadik részben belemegy Palpatine csapdájába, aki megkínozza, Darth Wader menti meg, ő győzi le a gonoszt.

Ennyit Harry is megtesz: az első részben Ronékkal maguk döntenek úgy, hogy lemennek a pincébe, és szembeszállnak Voldemorttal, az összes részben ők azok, akik felfigyelnek a gyanús jelekre, és megpróbálnak valamit tenni a fenyegető gonosz ellen, az utolsó részben Harry maga határozza el, hogy megkeresi a horcruxokat, ő az egyetlen, aki ki meri mondani Voldemort nevét, ő dönt úgy, hogy feláldozza magát, és elfogadja a halélt, mert csak így pusztíthatja el Voldemortot stb.
süti beállítások módosítása