Ha az ember hosszabb ideig olyan posztmodern szerző műveit olvasgatja, mint Esterházy Péter, akinél minden hagyományosnak mondható elbeszélő elem megkérdőjeleződik a történet egységétől a szereplők identitásán át a szerző kompetenciájáig és tovább, illetve ahol egy jó kis mese helyett csak idézetek és elidegenítő poétikai eljárások tömegével találkozik, akkor különösen nagy élvezetet fog találni egy olyan regényben, mint Jane Austen műve, ami egy kerek, méghozzá boldog véget érő elbeszélésre épül, pszichológiailag jól jellemzett szereplőkkel.
Igaz, az első benyomás kissé különös hatás kelt a mai olvasóban: az adott társadalom hihetetlennek tűnő állandósága, mozdulatlansága egy távoli, talán sosem létezett világ benyomását kelti, mintha valamiféle álomban járnánk. Ahogy az angol gyep az anekdota szerint évszázadok gondos művelése alatt lett olyan csodálatos, úgy mintha az arisztokraták világa is az örökkévalóságot tükrözné. A kastélyok, parkok és a családok élete érintetlenek az idő pusztító hatalmától, a történelmi kataklizmáktól, a forradalmak érintésétől, a lelki traumáktól és minden egyébtől, ami gyökeres változást, törést idézhetne elő. Az egyes emberek sem önmagukban léteznek, hanem mindig egy hosszú múltra visszatekintő család apró láncszemeként. Az egyetlen lényeges esemény, ami a szereplők életében bekövetkezhet, az esküvő, amit aztán újracsak nem követnek lényeges változások, a választás örökre szól. Az élet így mintha a házasodás előtti rövidke időszak lenne, előtte és utána mintha valamiféle dermedtségbe merevednének a lelkek. Ez egyrészt a biztonság, kiszámíthatóság megnyugtató érzésévével tölt el, másfelől viszont nyomasztónak is érezhetjük ennek a társadalomnak a merevségét: a Lady Charlotte-nál tett látogatás során pl. a szereplők ki vannak téve a lady megjegyzéseinek, parancsolgatásának, a viselkedést merev szabályok irányítják. A háziasszony -létre és otthoni tevékenységekre korlátozódó, az önmegvalósítás lehetőségeit nem ismerő női szerep sem tűnik különösebben vonzónak – először maga a regény is a női szerző neve nélkül jelent meg, csak annyit tüntettek fel rajta, hogy az Értelem és érzelem írójának műve (ami egyébként a Büszkeség és balítélet után készült, de az jelent meg elsőként).
A szereplőket nem is igen gyötrik sem a létfenntartás problémái, sem elvontabb tudományos, művészi vagy egyéb kérdések, érdeklődési körük korlátozott, egyetlen törekvésük az új ismerősök jellemének kipuhatolására irányul. Ez egy kicsit persze pletykálkodás-jelleget is kölcsönöz a könyvnek, de imponáló az a türelem és tapintat, ahogy a hősök mindezt művelik. Nincsenek durva kérdések, nem rontanak ajtóstul a házba, mindig finoman és rendkívül udvariasan igyekszenek kideríteni, amit másokról tudni szeretnének.
A jellemek nem túlságosan bonyolultak, de a szerző olyan türelmesen és precízen adagolja az információkat, hogy apránként mindenki élettel telik meg, olyan komplex és hihető figurává válik, aki akár ki is léphetne a regény lapjairól, és elfoglalhatná a helyét a valóságos ismerőseink között. A szerző szépen egymáshoz épülő téglákból építi a világát, ami egyre inkább ismerőssé és otthonossá válik az olvasó számára. Ez az oka annak, hogy miután Eliza kikosarazta Mr. Darcyt, valóban izgulni kezdünk azért, hogy végül egymásra találjanak, és szívdobogva olvassuk a jelenetet, amikor végre elkövetkezik a második lánykérés pillanata. A fordulat egyébként rendkívül ügyesen van kidolgozva: az arrogáns Lady Cathrine, aki a saját lányát szeretné Darcyhoz adni, meglátogatja Elizát, hogy rávegye, nehogy igent mondjon, ha esetleg Darcy feltenné neki a nagy kérdést. Eliza ezt határozottan megtagadja, nem árulva el, hogy már megtörtént a visszautasítás. Lady Cathrine erre felháborodottan Darcyhoz viharzik, hogy ha már a lányt nem sikerült, legalább a férfit lebeszélje a házasságról. A fiatalember számára viszont éppen ebből válik világossá, hogy Eliza, akinek közben igencsak megváltoztak az érzelmei, nem zárkózik el a házasságtól. A lady öntelt akciója tehát pont az ellenkező hatást váltja ki, amit szeretne.
A regény címe első szinten Eliza és Darcy érzelmeire utal. Darcy eleinte túlságosan büszke, nem szimpatizál az alacsonyabb származású Bennet családdal, ezért is nem biztatja barátját, Bentleyt a Jane-nel való frigyre (igaz, azért sem, mert úgy látja, Jane egyáltalán nem vonzódik a férfihoz). Később azonban túllép a büszkeségen, és maga segít Lydián, aki megszökött a léha Wickhammel. Eliza viszont ugyancsak túlságosan büszke, és részben emiatt is ítél elhamarkodottan Darcy felől. Tágabb értelemben viszont azt is mondhatjuk, hogy ez a két attitűd az, ami alapvetően jellemző az emberi gondolkodásra: a saját jellemünket és tetteinket a büszkeségünk és az énképünk védelmének értelmében hajlamosabbak vagyunk a valóságosnál jobbnak ítélni, másokat viszont gyakran kevés információ birtokában, felületesen minősítünk. Köztudott pl. a pszichológiából, hogy az emberek a saját sikereiket önmaguknak, míg kudarcaikat a körülményeknek tudják be, felebarátaik esetében viszont éppen fordítva járnak el: a kudarcokat az adott ember személyiségéből vezetik le.
A regény szereplői közül különösen érdekes az egyszerre taszító és szánalomra méltó, meglehetősen szúk látókörű Mr. Collins, aki rendkívül humoros benyomást tesz a jelleméhez nem illő cikornyás körmondataival. A másik érdekes karakter a már említett Lady, aki alaposan pórul jár a mesterkedésével.
Utolsó kommentek