Az Akadémiai kézikönyvek sorozatban megjelent Világirodalom c. kötet azt írja Thackeray munkásságáról, hogy „A tények és tárgyak valóságából összegyűjtve hihetetlen mennyiségű adatot hömpölyget, hogy hitelességet adjon a történetnek és karaktereknek, s megfogalmazza felmentést nem ismerő erkölcsi ítéletét az emberi természetről, konkrétabban az 1810-es években játszódó cselekményen keresztül a viktoriánus nő és férfi egymás ellen és a társadalmi valóság ellen vívott bukásra ítélet harcáról.” A Hiúság vásáráráról pedig azt olvashatjuk, hogy „egyetlen figurában sincs semmi szeretnivaló, egyetlen elérzékenyülésre való alkalom sem adódik, ami a komor hangulatot feloldaná.” (Akadémiai Kiadó, 2012, 649-650.).
Amikor belekezdtem a regénybe (Európa, 1982.), baljós, gyászos atmoszférára számítottam, sötét, gonosz karakterekre vagy kérlelhetetlen végzetre, mint pl. egy Hardy- vagy Hugo-műben. Thackeray maga sokszor hangsúlyozza is kiszólásaiban a mesélés során, mennyire esendő az emberi természet, milyen képmutató és számító mindenki. Meglepődve tapasztaltam, hogy mindennek ellenére a regény szereplői nem mondhatóak igazán gonoszak vagy látványosan hitványnak, ritkán cselekszenek kimondottan ártó szándékkal, bár kétségtelen, hogy többségük morálisan valóban gyenge: önzőek, számítóak, felületesek, az emberi kapcsolatukban elsősorban az anyagi haszonszerzés vágya irányítja őket. Ezeknek a karaktereknek nincsenek mély emberi érzelmeik, sem elkötelezettségeik, elveik, nem igazán érdekli őket semmi az őket körbevevő világból, nem szeretnének jobbítani rajta, nem vágynak rá, hogy bármilyen értéket létrehozzanak. Az életüket kihívások és erőfeszítés nélkül kívánják élni, ami így persze tartalmatlan, üres élet marad. Az idős és gazdag Matilda Crawleyt a regény szereplői egymást versengve udvarolják körbe a várható örökség reményében, miközben ügyet sem vetnek Lady Crowley halálára. Viszont azt mondhatjuk, hogy valójában talán Becky az egyetlen, aki tényleg teljesen üres és felszínes közöttük. Amikor a waterloi csatába induló Rawdon Crawley hátrahagyja Brüsszelben, a lány máris azt számolgatja, hogyan élne meg az özvegyi nyugdíjból; (425). Beckyt mindvégig az érvényesülés és a pénzszerzés vágya hajtja, még a saját fia, az egyébként értelmes és jólelkű Rawdy iránt sem érez semmit, Rawdont, a férjét is hagyja börtönbe jutni az adósságaik miatt, holott bőven van félretett pénze, amivel ki tudná menteni. Elszedi a társalkodónője, Miss Briggset pénzét, nem fizeti ki a házuk bérleti díját Raggles-éknek. Az író ki is mondja, hogy „voltaképpen nem hiányzott neki a férje és senki más sem.” (700) Miután Rawdon elhagyja, Európában bolyongva mindenhol adósságokat hagy maga után, amikor újra találkozik Emíliáékkal, hosszú hazugságokat ad elő korábbi életéről. Az utolsó oldalakon az író sejteti, bár nem állítja egyértelműen, hogy Rebecca valamilyen módon Jos halálában is felelős.
A többi szereplőnek egy része hasonlóan felszínes, ám ők nem igazán romlottak, inkább csak könnyűnek mondhatók. George Osborne egy röpke pillanatra valóban szerelmet érez Emilia Sedley iránt, de amikor az apja kitagadja az örökségből a házasság miatt, pillanatokon belül megbánja a tettét, mivel belátja, hogy így nem lesz módjában a megszokott tékozló életvitelt folytatni. De azért nem lehet elvitatni, hogy ha csak egy rövid elgyengülés (meg Dobbin) hatására is, de képes volt lemondani a gazdag Rhoda Swartz kezéről a szegény Emília kedvéért. Jos Crawley hitvány módon viselkedik, amikor Brüsszelben a csatából érkező hírek hallatán annyira inába száll a bátorsága, hogy a gondjaira bízott Emiliát is hátrahagyva menekül a városból, később viszont Indiában úgy mesél a csatáról, mintha hősként viselkedett volna, szinte már ő maga győzte le Napóleont (776). De azért ő sem gonosz ember, nem bánt soha senkit szándékosan. Az idős Osborne kitagadja a saját fiát, amiért az nem hajlandó elvenni az általa kiszemelt gazadag lányt, később ugyanilyen dühödt küzdelmet vív lánya öröksége ügyében Frederick Bullockkal. Végül azonban mégis megenyhül, és a kis George-ra hagyja a vagyona egy részét.
Ám mindennek ellenére akadnak értékes szereplők is a Hiúság Vásárában: ilyen a tiszta lelkű Emília, aki őszintén szereti George-ot, és persze a lovagias William Dobbin, akivel a szerző mintha néha kicsit igazságtalan is lenne – egy ízben pl. „gyűlöletes egoizmusnak” nevezi, hogy a csatába induló Dobbin szeretne egy pillantást vetni a szerelmére (399). Rawdon Crawley műveletlen, sokáig kártyázásból tartja fenn önmagát és Beckyt, ám a feleségét őszintét szereti, rajong a fiáért, és sokat foglalkozik vele. Amikor Lord Steyne-t párbajra hívja, úgy érezzük, valóban hősiesen viselkedik, az életének összeomlását, tényleges tragédiaként éljük meg.
A regény vége felé már mintha nem is annyira a hiúságot és képmutatást akarná leleplezni az író, hanem inkább Dobbin és Emília bonyolult kapcsolatának meséjét kívánná befejezni, amelynek lezárása kétségtelenül az egyik legszebb pillanata regénynek. Megrendítő a jelenet, amelyben Dobbin Emília szemére hányja, hogy semmibe vette a hosszú és áldozatos szerelmet, amit iránta érez, ő, Dobbin pedig olyan embert őrzött a szívében, aki nem volt méltó a szerelmére. Emília mindvégig egy olyan hazugsághoz ragaszkodott körömszakadtáig, amelyről a lelke mélyén ő is érzi, hogy nem igaz. George nem volt angyal: a néhány napos házasság idején Emíliát valójában elkerülte a boldogság, szorongva gondolt a házasságuk jövőjére; látta, hogy George Beckynek kezd udvarolni, de ezt az emléket igyekezett kitörölni a szívéből. Mert iszonyú nehéz megszabadulni egy ilyen illúziótól, hiszen időnként az egész életünk, identitásunk épülhet önáltatásra. Amikor Becky szavainak hatására szembenéz a valósággal (926), egyszerre érez csalódást, fájdalmat és megkönnyebbülést is. Lélektanilag nagyon szép és felemelő a regénynek ez az epizódja is, ahogy a következő is, amelyben Emília elnéz a viharos, esős napon a sötét hullámok fölé, ahonnan Dobbin érkezése várható.
Szintén emlékezetes a könyvnek az a része része, ahol a Waterloo körüli eseményekről olvashatunk. Magáról a csatáról nem tudósít a szerző, mint mondja, ezt nem tartja feladatának, viszont átérezhetjük a szeretteikért és a népükért aggódó emberek fájdalmát. Nagyon izgalmas, hogy a szereplők olyan gyökeresen eltérően reagálnak az eseményekre: Jos pánikba esve menekül, Peggy O’Dowd hősiesen várakozik a férjére, Emília halálra váltan aggódik a hitveséért, a cinikus Becky viszont azon igyekszik, hogy minél nagyobb összeget alkudjon ki a lovaiért, amiket Lady Bareacres szeretne megvásárolni tőle. A regény egyik legszebb, legdrámaibb fejezete a 35., ahol a makacs Osborne a maga módján meggyászolja a fiát, bejárja a csatamezőt, ahol George elesett, de mégsem képes igazán megbocsátani neki, sem Emíliának.
Érdekes, hogy az író időnként egy-egy könnyed, mintegy mellékesen odavetett megjegyzésben olyan fontos meglátásokat közöl az emberi természettel kapcsolatban, amiket a pszichológusok később külön terminussal ellátva, részletes kísérletekkel igazolva írtak le. Amikor Sedleyék tönkremennek, korábbi barátjuk, Osborne lesz a legádázabb ellenfelük. Itt olvashatjuk a következő sorokat: „Hogy az ember a saját kőszívűségét és hálátlanságát igazolja, ilyen esetben kénytelen bebizonyítani a másik fél bűnösségét. Mert hiszen nem mi vagyunk önzőek, erőszakosa, dühösek valamely számításunk kudarca miatt, nem, nem, hanem a társunk rántott bele aljas árulással és sötét indítékokkal. Az üldözőnek már pusztán következetességből is meg kell mutatnia, hogy az elbukott ember gazember, különben ő maga, az üldöző bizonyul aljasnak.” Ez valóban így működik, Eliot Aronson ezt a jelenséget önigazolásnak nevezte, és egy hosszú fejezetet szentelt az elemzésének A társas lény c. híres szociálpszichológiai művében. Ha igazságtalanul vagy agresszívan járunk el egy embertársunkkal szemben, akkor kognitív disszonancia keletkezik bennünk: az a tudattartalom, hogy méltánytalanul viselkedtünk valakivel szemben, nem fér össze az önmagunkról alkotott képünkkel, amely szerint jók és nemes lelkűek vagyunk. Hogy ezt a disszonanciát orvosoljuk, meggyőzzük önmagunkat, hogy felebarátunk igenis hitvány, és rászolgált a sorsára. Ez viszont persze újabb igazságtalanságokat vonhat maga után az adott ember esetében. Ez a kóros kör működik egyébként egyes marginalizált társadalmi csoportok esetében, akik kénytelenek elviselni a többség felől érkező erőszakot.
Thackeray regénye néhol kissé mintha elnyújtott lenne, de sok emlékezetes epizóddal találkozhatunk benne.
Utolsó kommentek