Umberto Eco könyve (Művészet és szépség a középkori esztétikában, Európa, Bp., 2002) igencsak alapos áttekintést nyújt arról, hogy miként gondolkodtak a középkorban a szépségről. A szépségről adott elképzelések nem voltak teljesen egységesek; különféle módokon gondolták el ezt az esztétikai minőséget, amelyeket aztán igyekeztek összeegyeztetni egymással. Eco részletesen bemutatja, hogyan változott a témáról való gondolkodás, finom distinkciók olyan sokaságát adva, amihez nagyon éles elme és hatalmas műveltség szükséges. Nem is állítom, hogy mindent megértettem, amit Eco leír, de a legfontosabb gondolatokat megpróbálom összefoglalni.

A középkori gondolkodás számára a szépség inkább intelligibilis, metafizikai jellegű volt. Az érzéki szépség iránt is fogékonyak voltak, de a művészi szépről nem volt önálló fogalomrendszerük. A műalkotások esetében nem azok szervezettségét, megformáltságát tartották elsősorban szem előtt, hanem az anyagukat, pl. egy aranyból készült tárgy esetében az adott anyag színét, csillogását. A szépet gyakran keverték a furcsával és az érdekessel, hiszen mindkettő magára vonja a befogadó figyelmét.

 A SZÉP MINT TRANSZCENDENTÁLÉ

A középkor számára a világegyetem szép annyiban, amennyiben létezik, és létezésével visszatükröz egy nagyobb harmóniát és szépséget, ami Isten. Kidolgozták a metafizikát, amelyben az egy, a jó, a szép egyszerre jellemző a létezőkre, csak más és más aspektusból jeleníti meg azokat.

Az egyik megközelítés szerint „a jó annyiban neve Istennek, amennyiben létezéssel ruházza fel a dolgokat és megtartja őket a létben, a szép pedig annyiban, amennyiben a teremtett világ szervező okává válik.” (52). A másik megközelítésben az „egy a ható okra vonatkozik, az igaz a formai okra, a jó a cél-okra; a szép azonban (…) felöleli mindegyik okot, és közös velük…” (55).

A jó tehát a dolgok létére, a szép pedig elrendeződésükre utal.  Albertus Magnus a hülémorfizmus alapján gondolta el a szépet. Míg Szent Tamásnál játszott némi szerepet a befogadó, addig Albertusnál a szépség a dolgok objektív tulajdonsága. „Minden létezőben felfedezhető a szépség, amely az őt életre keltő formának a ragyogása; annak a formának, amely az anyagot az arányosság szabályai szerint elrendezi, és amely az anyagban fényhez hasonlóan tündököl, amelyet a rendezett anyag fejez ki felfedve az őt elrendező hatást.” (57) „A forma egyesül az anyaggal, és életre kelti a konkrét és individuális szubsztanciát.” (58)

AZ ARÁNY ESZTÉTIKÁI

Jelen volt a középkorban a szépségnek egy olyan elgondolása is, mely szerint az nem metafizikai jellegű, hanem a részeknek az egészhez viszonyított arányaiban áll, és ezek a viszonyok számszerűsíthetőek. Ez a felfogás a preszókratikusoktól, mindenekelőtt Püthagorasztól eredt, később Arisztotelész népszerűsítette.

Az elméletnek ezután Boethius volt a leglelkesebb propagálója. Boethius a középkor elején élt, a hanyatlás időszakában, amikor valami abszolút bizonyosságot keresett, ami nincs kiszolgáltatva a mindennapok káoszának, és ezt a számban találta meg. A számszerűség megnyilvánul a zenében is, mely megnyugtatja a lelket. A zenét leíró számok egy olyan harmóniát mutatnak meg, ami jellemző a világegyetemre és az emberi testre / lélekre is, a számok a zene által így összekapcsolják az embert és a kozmoszt, illetve a művészi szépséget és metafizikát.  A chartres-i iskola szerint a világegyetemben minden bolygó egy-egy hangnak felel meg; így kezdték gyanítani, hogy a Föld is egy bolygó, hiszen így jön ki a nyolc hang a bolygókból.

SZÍN ÉS FÉNY

Az arány esztétikája mellett megfigyelhető a középkorban a színekhez és a fényhez való vonzódás is. Ez soha nem az árnyalatok, illetve a fény és az árnyék kontrasztjának kedvelését jelenti: a középkor embere a tiszta, élénk színek iránt rajongott.

Az arány és a minőség (szín, fény) platonista esztétikája között nyilvánvaló feszültség van. Grosseteste ezt úgy kívánta feloldani, hogy a fényt is arányként gondolta el: a fény az önmagával való egyezés tökéletes aránya. Bonaventuránál a fény több különböző szinten létezik. „Tiszta állapotában a fény szubsztanciális forma (teremtőerő, vagyis újplatonikus jellegű); a fény mint az átlátszatlan test színe vagy ragyogása, akcidentális forma (az arisztoteliánusok felfogásához hasonlóan).”

 SZIMBÓLUM ÉS ALLEGÓRIA

A szimbolikus látásmód a középkor egyik legalapvetőbb jellemzője. A dolgokat nem ok-okozati viszonyokban, hanem metaforikus megfelelésekben gondolták el. A világ dolgai nem csak önmaguk, hanem betűk Isten nagy könyvében, a világegyetemben. Minden dolog valami másnak a jele volt, annak a jele, amire valamilyen szempontból hasonlított: a strucc tollai pl. egyformák, tehát a strucc az igazságosság jelképe. A középkor embere esztétikai és gondolati örömöt talált a metaforák megfejtésében, fellelésében. A szimbolikus gondolkodás összefüggésbe hozható az arány esztétikájával: azért lehet megfelelés a dolgok közt, mert azok összefüggenek, és egy nagy egészben rendeződnek el.

A középkor nem tett olyan különbséget a szimbólum és allegória között, mint amit mi ismerünk, hanem szinonimaként használta a két fogalmat. Ma a szimbólum esetében organikus kapcsolat van a jel és jelölt között, és a befogadást egyfajta megvilágosodás jellemzi. Ebben az értelemben nem beszélhetünk szimbólumokról a középkor esetében. Dionüsziosz szerint Isten olyasmi, amit nem lehet fogalmakkal megragadni, mivel a nyelv nem alkalmas rá, csak jelképekkel közelíthetünk hozzá, amelyek éppen saját inadekvátságuk leleplezése révén visznek közelebb a megfoghatatlanhoz. Ezért nem is alkalmasak Isten jelképezésére olyan motívumok, amik valamilyen módon hasonlítanak rá, pl. egy fényes tárgy, hanem csak az olyan létezők, mint pl. a párduc, ami távol áll Istentől.

Szent Tamásnál az allegorikus értelmezés kezd visszaszorulni. Tamás a Szentírás kapcsán beszél szó szerinti és tropologikus értelemről. Szó szerinti értelem az, amit a szerző szándékolt mondani, ebbe beletartozik az, amit ma szó szerinti értelemnek mondunk, de a szóképek / allegóriák alkalmazása is, hiszen azok is intencionált nyelvi struktúrák. A Bibliában azonban a történelmi eseményeknek is van átvitt értelmű jelentésük, ez pedig olyan értelem, amiről azok lejegyzője sem tudott. Tamás szerint azoknak a történések, amelyekről nem a Bilbilában olvashatunk, nem rendelkeznek ilyen értelemmel. Ezzel Tamás elindul abba az irányba, ahol a világ dolgai nem jelekként, hanem konkrét dolgokként, formákként értelmezendőek.

AZ ESZTÉTIKAI SZEMLÉLET PSZICHOLÓGIÁJA ÉS GNOSZEOLÓGIÁJA

A középkor végén a dolgok konkrét formája iránt feltámadó érdeklődés összekapcsolódik az optika témájával és a szubjektum szerepével a befogadásban. Ez utóbbi téma egyébként bizonyos mértékig azelőtt is jelen volt.

SZENT TAMÁS ÉS AZ ORGANIZMUS ESZTÉTIKÁJA

Korábban a létezőket hülémorfikusan gondolták el, amikor a forma kilép az elvontságból, és az anyaggal együtt létrehozza a szubsztanciát. Ez az elképzelés Arisztotelésztől ered, aki a szubsztanciát anyag és forma egységeként gondolta el. Maga a forma nem változik, csak testet ölt az anyagban, ami befogadja azt. Ahogy a Metafizikában írja:

(...) "Nyilvánvaló tehát, hogy sem a forma, sem akármi más, aminek nevezzük az érzéki valóságban rejlő alakot, nem keletkezik, s fejlődési folyamaton nem megy keresztül, sem a mibenlét, mert a forma és a mibenlét az, ami egy másik dologban létrejön, akár művészet, akár természet, akár képesség által." (1033b. Ford. Halasy-Nagy József)

Szent Tamás viszont „a dolgokat a szubsztanciális konkrétság fogalmaiban gondolja el.” (176) Itt már nem csak formáról és anyagról van szó: a létezés konkrét aktusa válik fontossá, amikor „az isteni közreműködésnek köszönhetően forma és anyag egyesül a létezés aktusában (….). A lét immár nem egy egyszerű, akcidenciális determinációja a lényegnek, mint Avicennánál volt, hanem az, ami lehetségessé és valóságossá teszi magát a lényeget és azt, aminek a lényege, vagyis a szubsztanciát.” A lényeg viszont „a létezési aktus intenzitását fejezi ki.” (177)

Ebben az összefüggésben az arány már nem a dolog egésze és egyes tagjai között ál fenn, hanem elvontabb, metafizikai szintek sorában valósul meg: ilyen a forma és az anyag közti arány, a létező és a lényeg közötti viszony, az objektum és a szemlélő szubjektum viszonya, illetve a dolognak önmagával és a saját funkciójával való megfelelése, továbbá az értelem és a cselekvés közti arányosság.

AZ ORGANIZMUS ESZTÉTIKÁJÁNAK FEJLŐDÉSE ÉS VÁLSÁGA

Duns Scotusnál a szépség már nem annyira az egységben rejlik, mint Tamásnál: ő már a konkrét, individuális, plurális formára irányítja a figyelmet. A világ nem annyira szubsztanciák, mint inkább relációk összessége. Ezzel párhuzamosan az egész korszak inkább az egyedire kezd koncentrálni. Ockham Vilmost a testek térbeli elhelyezkedése érdekli, a világ szingularitásokból áll, melyeket empirikusan ismerünk meg.