HTML

Az olvasás kalandja

A blog személyes olvasmányaimról szól, egyfajta kalandozás a bölcselet, irodalom és a képregény világába

Utolsó kommentek

Címkék

1001 éj (1) Adorno (1) Ady Endre (7) Ágoston (2) Aiszkhülosz (2) angol irodalom (19) Apuleius (1) Arany János (1) Arisztotelész (7) Aronson (1) Asimov (1) Asturias (1) Austen (1) Auster (1) Babits (1) Bahtyin (2) Balzac (1) Barrow (1) Bataille (1) Baudelaire (7) Berzsenyi (1) Boileau (2) Borges (2) Brontë (1) Bulgakov (1) Burke (1) Butor (1) Byron (1) Calvino (3) Camões (1) Cassirer (1) Cholnoky (1) Cixin Liu (1) Clavell (1) Corneille (1) Cortázar (1) Dante (1) Darvasi László (4) Davies (1) Defoe (2) Derrida (1) Déscartes (1) de Man (4) Dickens (1) Diderot (1) Donne (1) Dosztojevszkij (1) Dumas (1) Eco (8) Eliot T. S. (2) Eötvös József (4) Erdélyi János (2) erőszak (1) Esterházy (1) Faulkner (1) fenséges (3) film (3) Flaubert (2) francia irodalom (27) Freud (5) Fried (1) Gadamer (3) Galland (1) García Márquez (1) Gautier (1) Gide (1) Gogol (1) Golding (1) Gozsdu (1) Greene Brian (1) Green Julien (1) Gribbin (2) groteszk (1) Gyulai Pál (1) Habermas (2) halál (2) Hardy (1) Hawking (1) Hawthorne (1) Hegel (1) Heidegger (6) Hemingway (1) Hobbes (1) Hoffmann (1) Horváth János (4) Hugo (5) Huizinga (1) Huysmans (1) idő(beliség) (4) Immanuel Kant (5) Jauss (1) Jókai Mór (34) Joyce (1) Justh Zsigmond (1) Kaku (2) Kemény Zsigmond (2) képregény (6) Kölcsey (1) kortárs (16) Kosztolányi Dezső (5) középkor (7) Kulcsár Szabó (3) Lem (1) Lovik (1) Lukács György (1) Madách (1) Mailer (1) Mallarmé (1) Márai (1) Margócsy (1) Márton László (2) marxizmus (1) Maupassant (1) Mérimée (1) Mikszáth Kálmán (2) Milton (1) modernség (9) Montesquieu (1) Moravia (1) Móricz (1) Musil (1) Musset (1) nacionalizmus (1) Nádas (3) Németh G. Béla (1) Nietzsche (2) Ókori irodalom (5) oktatás (2) olvasás (2) Ottlik (1) Pap Károly (1) Péterfy Jenő (5) Petőfi (1) Platón (1) Poe (1) Proust (2) Racine (1) realizmus (2) regény (2) Rilke (1) Robbe-Grillet (3) Rorty (1) rossz költő (2) Rousseau (1) Rowling (1) Schlegel (1) Styron (1) Sue (1) Szabó Lőrinc (1) Szegedy-Maszák (3) Szent Tamás (2) szépség (7) szimbolizmus (3) szociálpszichológia (1) Szophoklész (1) Tasso (1) Térey (1) Thackeray (1) Tömörkény (1) undefined (1) Univerzum (4) Verne (1) Wells H. G. (1) Woolf (1) Wordsworth (1) XIX. századi magyar irodalom (5) Zimbardo (1) Žmegač (1) Zola (1) Zrínyi Miklós (1) Címkefelhő

1149.png

 

   A görög drámaírók közül Aiszkhülosz volt az, aki az addig egy helyébe két színészt léptetett fel, a kar által elmesélt epikus jellegű szöveget drámai formává alakította. Ez a folyamat jól meg is figyelhető az életművében: az Oreszteia c. trilógiának összefüggő, kerek cselekménye van, az azt megelőző négy darabban viszont nincs igazán drámai jellegű történet, nincs konfliktus a szereplők között: ha történik valami, azt a kar meséli el, nem a színészek adják elő, nem a szereplők közötti konfliktusból bontakozik ki a cselekmény. A hősök nem egymással folytatnak drámai harcot, hanem a mindent lebíró végzettel szembesülnek, a szövegek nagy részéből a könyörtelen sorssal szembeni rémület, döbbenet és kétségbeesés árad. Ahogy Péterfy Jenő fogalmazott: Aiszkhülosz a nemezis költője, a tragikai érzés erejét tekintve nem versenyezhet vele sem Szophoklész, sem Euripidész. (Péterfy Jenő Válogatott művei, Szépirodalmi, Bp., 1983. 71; 156.) Szophoklésznél a kar lényegében csak betétdalokat énekel, Aiszkhülosznál viszont része a darabnak, az Oltalomkeresőkben pl. a danaidák érzéseit közvetíti, az Eumeniszekben az erinniszek nevében beszél stb. Szintén Péterfy írja, hogy semelyik másik drámaíró nem adott akkora szerepet, súlyt a karnak, mint Aiszkhülosz. Ugyanakkor Péterfy szerint az is hangsúlyos, hogy Aiszkhülosznál az egyes alakok ugyan sokszor kissé elvont, kősziklaszerű figurák, de már elkezdődött az a folyamat, amikor a szereplők típusból személyiséggé válnak. 

   Aiszkhülosz a hagyomány szerint kilencven drámát írt, ebből hét maradt ránk. (Az oldalszámok a továbbiakban: Aiszkhülosz drámái. Európa, 1996. Bp., 1996.)

   A Perzsák a Xerxész görögökkel szembeni vesztes csatájáról szól (amiben egyébként maga Aiszkhülosz is részt vett), pontosabban arról, miként szembesülnek a sorscsapásszerű vereséggel az otthoniak. Nincs konfliktus az egyes szereplők között, a kar, annak vezetője, illetve Atossza királynő (Dareiosz özvegye, Xerxész anyja) együtt gyászolják az elhullott katonákat. A hírnök hosszan meséli el a szörnyű vérontás részleteit – ez a szakasz olyan, mintha egy eposz részletét olvasnánk. A dráma fokozásra épül: először Atossza adja elő baljós, a katasztrófát előre jelző álmát, aztán érkezik a követ, aki szembesíti a népet a szörnyű valósággal; ezután magának Dareiosznak az árnyát idézik meg, hogy beszámoljanak neki az ügyről, és csak a dráma végén lép a színre a vereségért felelős Xerxész. Végül minden sírásba fullad, a hosszabb mondatok helyét jajszavak sora veszi át.

   A Heten Théba ellen Théba ostromát, Polüneikész és Eteoklész harcát mutatja be. A fókuszban azonban nem annyira ők maguk állnak (előbbi nem is jelenik meg közvetlenül a drámában, csak a hírnök beszél róla), mint inkább a kar éneke, amely a város népének érzelmeit tolmácsolja. Amikor Eteoklész még életben van, a kar a haza elvesztése feletti rémületnek ad hangot: a szöveg felidézi a felgyújtott, kifosztott város rémképét. Amikor pedig a fiúk halálát beszéli el a hírnök, a kórus szavai a sors, a végzet hatalma miatt érzett megrendülést, döbbenetet fejezik ki. A testvérharc és halál nem annyira egy vétek büntetése, nem is személyek közötti konfliktus eredménye, hanem Oidiposz átkának beteljesülése.

   Az Oltalomkeresők a danaidák történetét eleveníti fel: Danaosz lányai Argosz földjére menekülnek Aigiptosz, Danaosz testvére elől, aki a saját fiaihoz akarja férjhez adni őket. Egykor Argosz földjén élt Ió, akibe Zeusz beleszeretett, és akit ezért Héra tehénné változtatott. Ió Danaoszék felmenője volt, Argosz földje így tehát az ő őseik földje is, ez az oka annak, hogy menedéket kérnek az ott uralkodó Pelaszgosz királytól. A király őrlődik: szeretne segítséget nyújtani neki, de fél Aigiptosz haragjától, aki lerombolhatja a várost. A nép azonban egyöntetűen Danaoszék mellé áll, ez Pelaszgoszt is bátorsággal tölti el, így amikor Aigiptoszék megérkeznek a lányokért, határozottan visszautasítja őket. A dráma fókuszában itt is a rémület áll, a lányok szörnyű félelme a vérfertőző násztól.

  A Leláncolt Prométheuszban a címszereplő néz szembe a komor és kiengesztelhetetlen végzettel. Prométheusz volt az, aki nem pusztán elhozta a tüzet az embereknek, hanem értelmet is adott nekik, megtanította őket a különböző mesterségekre, lakóház építésére (addig barlangban húzták meg magukat), a számolásra, betűvetésre, a csillagképek ismeretére, sőt az álmok és a jelek értelmezésére is (161-162).  Bár a szörnyű ítéletet Zeusz hozta, a sorsért végső soron a Párkák a felelősek, akik még Zeusz felett is hatalommal rendelkeznek (162). Prométheusz büszkén vállalja a büntetést, amelyet végrehajtva egy sziklához kötözik. A darab végén Hermész jön el hozzá Zeusz parancsával, hogy árulja el, milyen végzet vár a főistenre (egyedül Prométheusz ismeri a jóslatot, amely szerint Zeusznak Thetisztől olyan gyermeke fog születni, aki hatalmasabb lesz apjánál – ez az oka annak, hogy Thetiszt végül nem Zeusz, hanem Péleusz vesz feleségül). Arra az esetre, ha Prométheusz nem fedi fel a titkot, Zeusz újabb, még súlyosabb büntetést helyez kilátásba, elküldve a sast, ami a titán máját marcangolja majd. Prométheusz azonban nem enged a fenyegetésnek, a mű azzal végződik, hogy Zeusz villáma lesújt a hősre. Prométheusz nem bánja meg a tettét, nem okol másokat, sőt aggódva küldi el azokat (pl. Ókeanoszt), akik felkeresik, hogy kifejezzék együttérzésüket, ugyanis nem akarja, hogy miatta azok is magukra vonják Zeusz haragját. Csodálatra méltó az erkölcsi tartás, amellyel fogalmaz: „Mert én azért, hogy engem balszerencse ért, / nem kívánom, hogy mások bajba jussanak.” (156) A titán felidézi Atlasz és Héphaisztosz történetét, akik szintén a könyörtelen főistennek köszönhetik sanyarú sorsukat. (158) A drámában feltűnik az előző darabban említett Ió is (a danaidák őse). Prométheusz megjósolja neki a jövendőt, Ió elpanaszolja a szenvedéseit. Úgy tűnik, a balsors és a szenvedés az élet velejárója, a létezésben nincs igazság. Prométheusz fontos bölcsességeket is megfogalmaz, Zeusz kapcsán pl. így szól: „A zsarnoksággal mindig együtt jár e kór: / barátaikban sem mernek megbízni ők.” (152, ford. Trencsényi-Waldapfel Imre). Ha arra gondolunk, a huszadik század nagy zsarnokai hogyan irtották ki módszeresen először az ellenségeiket, aztán pedig a saját korábbi bajtársaikat is, tisztelettel adózunk Aiszkhülosz bölcsessége előtt. Más példa: „Könnyű annak, kit baj nem ért, a szenvedőt / a biztos partról bölcs szavakkal inteni.” (153)

   Az Agamamnón (az Oreszteia c. trilógia első darabja) a címszereplő halálát meséli el. A hős hazatér Trója ostromából, az otthoniak elmondják, mennyire várták haza a katonákat és a királyt, a hírnök pedig elbeszéli a szenvedéseiket és azt, mennyire gyötörte már őket a honvágy. Agamemnón magával hozta Kasszandrát, aki a palotába érkezvén megjósolja a király halálát, ám a kar nem érti a szavait. Klütaimnésztra végül őt is meggyilkolja a királlyal együtt, akin Iphigénia haláláért áll bosszút (Agamemnón feláldozta az isteneknek a saját lányát, amikor megérkeztek Trója falai alá). Itt is hangzanak el súlyos igazságok, mint pl. amit a hírnök mond, amikor Trójától visszatérve az elszenvedett viszontagságokat idézi fel: „(…) ám más, mint az istenek, / ki él bajok nélkül teljes életet?” (208, ford. Devecseri Gábor.) A sors rettenete felett érzett rémület itt is igen szép sorokat ad a kórus szájába, ez különösen emlékezetes számomra: „Befut a szívemig a csupa keserű vér, / miként dárda-ért lehullót borít, / kihez a fény bucsút venni ér el, / s a vész rohan, száll felé (229).

   Az Áldozatvivők elején fellép a színre Oresztész, Agamamnón fia, aki idegen földről tért haza. Meglátogatja apja sírját, és egy hajfürtöt helyez el áldozatként. Rövidesen megérkezik Elektra is, a lánytestvére, akivel Klütaimnésztra meglehetősen mostohán bánik. A hajcsomóról felismeri a bátyját. Oresztész a palotába megy, és azt hazudja, hogy ő egy idegen, akit azzal bíztak meg, hogy közölje a családdal: Oresztész meghalt. Klütaimnésztra és Aigisztosz úgy tesznek, mintha megrázta volna őket a hír, ám valójában örülnek. Egyedül a dajka az, aki őszintén bánkódik a fiú halálán; felidézi, hogyan nevelte kiskorában – ahogy Péterfy is említi, nem lehet nem a  Rómeó és Júlia dajkájának előképét látni a figurában (i. m. 159). Oresztész ezután megöli Aigisztoszt, aztán Klütaimnésztrát is. Az anyját nem igazán akarja meggyilkolni, de ez nem is annyira az ő, mint inkább Apollón akarata, így végre kell hajtania a szörnyű tettet. A darab végén Oresztész elborzadva látja, hogy anyjának véréből gorgók, erinniszek születnek.

  Az Eumeniszekben, a trilógia záró darabjában az erünniszek gyötrik, zaklatják Oresztészt az anyagyilkosság miatt. A fiatalember Pallasz Athéné templomához menekül Athénbe. Athén népe szabályos tárgyalást tart az ügyről, az emberek szavaznak, bűnös-e Oresztész. Mellette és ellene ugyanannyi voks születik, így végül Athéné szava dönt, Oresztészt felmentik.

Címkék: Péterfy Jenő Ókori irodalom Aiszkhülosz

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://azolvasaskalandja.blog.hu/api/trackback/id/tr8914839108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása