Thomas Hardynak ez a regénye (Európa, Bp., 1979.) nem zárul olyan iszonyú sorstragédiával, mint híres műve, a Lidércfény, sőt valamiféle kiengesztelődéssel végződik, de a komor végzet itt is mindvégig a szereplők feje fölött lebeg, és az irányítja az életüket. Ez a fátum a karakterek belső ösztönkésztetéseiből és a külső események, körülmények összjátékából áll össze, ahogy a szerző is fogalmaz: „Sorsunk a jellem, mondta Novalis, Farfrae jelleme pedig a pontos ellentéte volt Henchardénak, akire ráillett volna Faust leírása – indulatos, keserű lény, ki letérvén a földi ember gyalogösvényéről, a csillagtalan sötétben jobb utat nem talált.” (105) Az említett Michael Henchard, a regény címszereplője (az eredeti cím The Mayor of Casterbridge, őrá utal) indulatos, makacs ember, aki hajlamos a durvaságra és az erőszakos viselkedésre – ám a sorscsapások sorának csak részben oka ez a lelkialkat. Az első tette (részegen eladja a feleségét egy Newson nevű tengerésznek) valóban bizarr és hitvány cselekedet, de a következő események ettől akár még más irányt is vehetnének. Henchard ezután ugyanis fogadalmat tesz, hogy huszonegy évig nem iszik többet, és ezt be is tartja; mindent elkövet, hogy felkutassa az asszonyt, de nem járhat sikerrel, mivel Susan az új társával elhagyta Európát. Amikor aztán hosszú idő múltán Mrs. Henchard megjelenik Casterbridge-ben a lányával, újra elveszi az asszonyt, és Elizabethért is mindent megtesz – az már a komor végzet kezének műve, hogy kiderül: a lány nem az ő utódja, hanem Newsoné, az eredeti Elizabeth meghalt néhány hónappal azután, hogy szétváltak az útjaik Susannal, az asszony pedig a Newsonnal közös gyereknek az előző nevét adta. Henchard emiatt elhidegül a lánytól, később azonban, amikor már elvesztette a hatalmát és a pénzét, újra megszereti Elizabethet, meg is feledkezve róla, hogy valójában nem az ő vére. Amikor felbukkan a halottnak hitt Newson, Henchard azt hazudja neki, hogy Elizabeth meghalt, ezzel egy időre sikerül is távol tartania a tengerészt, aki hisz neki. Henchardot a magánytól való rettegés és a lány iránti szeretet vezérli ennek a hitványságnak az elkövetésekor – ám éppen emiatt veszti el végleg a lányt, aki nem tudja neki megbocsátani ezt a bűnt. Maguk a szereplők is mintha egymás végzetét képeznék: amikor feltűnik egy régi ismerős, mindig tragédiához vezet a találkozás; amikor az emberek szeretnének szétválni, megszabadulni egymástól, mindig csak egyre jobban belekeverednek a közös tragédiába.
Henchardot a regény elején távolságtartással figyeljük, később ellenszenvessé teszi a Donald Farfrae elleni gyűlölködése. Ahogy azonban a balsors lassacskán felőrli, egyre emberibbé válik, aki iránt kezdünk rokonszenvet érezni. A nagy bosszút, amit tervez, nem viszi végbe, ahhoz mégsincs benne elég gyűlölet. Mindig megtorpan, amikor igazán árthatna Donaldnak: először akkor, amikor felolvassa neki Lucetta leveleit, de végül nem árulja el, ki írta azokat, másodszor pedig, amikor egy verekedés során meg akarja ölni Farfrae-t, de végül visszahőköl. Henchard éppen akkor magányosodik el és veszít el mindent végleg, amikor már tényleg semmi más érzelem nem maradt benne, mint az Elizabeth iránti szeretet.
A regény romantikus művekhez mintájára fordulatokban gazdag: már említettem, hogy Elizabethről kiderül, mégsem Henchard lánya, a halottnak hitt Newson előkerül stb. A fordulatok szinte mindig rosszat hoznak, elvonva a szereplőktől a jövőt, a reményt. Ez a helyzet az említett esetekben, de máskor is. Még két példa: Lucetta azért veszi magához Elizabeth-et, mert azt reméli, így Henchardnak lesz oka eljárni hozzá, de aztán kiderül, hogy éppen ezzel riasztja el a lánytól időközben elhidegült férfit (152); Farfrae első alkalommal azért kopogtat be Luvettá-hoz, mert Elizabethet szeretné látni, de éppen ekkor szeret bele Lucettába, akivel aztán olyan tragikusan végződik a házassága.
Hasonló fordulatokból állnak egyébként pl. Jókai regényei is, de itt a jellemek alaposabban kidolgozottak, és míg Jókainál a karaktereknek szabadságában áll önmagukat megváltoztatni (ezt fel is rótták neki a korabeli kritikusok, Péterfy Jenő pl. kaucsuk-embereknek nevezi Jókai hőseit), addig Hardy szereplőit teljesen determinálják az ösztöneik. Némelyik fordulat viszont eléggé kimódoltnak hat, pl. nem világos, miért éppen Joshua Jopp-ra bízza Henchard, hogy vigye vissza a leveleket Lucettának, mikor tudja, mennyire gyűlöli őt a férfi (sejthetné, hogy el fogja olvasni azokat), és ő is elvihetné az iratokat, amikről tudja, hogy egy ember sorsa függ tőlük.
Találhatunk a regényben néhány gyönyörű metaforát, amik nagyon jól kifejezik a komor hangulatot. Egy helyen pl. azt olvassuk, hogy „Henchard arcára mintha rákövült volna az örökös magány” (112), máshol pedig azt, hogy „a nap golyója úgy ingott a hegycsúcson, mint egy csepp vér a szempillán” (228). Gyönyörű az a szakasz, amikor a haldokló anyja mellett virrasztó hősnőről így ír a szerző: „(…) csak Elizabeth fülében zakatolt elkeseredetten a hálószoba órája, hogy túljárjon a lépcsőházi órán… a végén már úgy szólt, mintha vaslapot kongattak volna, s mindeközben a finom lelkű lány a gyertyalángba bámulva kérdezgette önmagát, mire született, miért ül itt a szobában, és miért, hogy éppen ilyen formát öltöttek a tárgyak körös-körül, miért nem másmilyet.” (109) Ez a leírás megrázó módon érzékelteti a traumatikus lelkiállapotot, amikor az ember úgy érzi, mintha idegenné, megfoghatatlanná válna számára az őr körülvevő világ, ahogy az arcra kövesedő magány metaforája is rendkívüli erővel érzékelteti az adott létállapotot. Hardy egy-egy ilyen sorral, szóképpel nagyon sokat el tud mondani, nem szónokol hosszan, mint pl. Hugo, sokkal tömörebben fogalmaz, de nem kevésbé költőien, és nem kevesebb nyelvi energiával szólal meg.
Utolsó kommentek