Virginia Woolf az angol modernista prózairodalom kiemelkedő alakja, aki nem csupán regényeket írt, hanem elméleti munkássága is jelentős. Viktor Žmegač pszichogramnak nevezi modern regénynek azt a hagyományvonalát, amibe Woolf tartozik. Ez az alkotásmód annak ellenére, hogy rendkívül radikálisnak, formabontónak tűnik, és a befogadótól komoly erőfeszítést kíván, a realizmus örököse – itt azonban nem a külső valóság, hanem a tudat mimézisét nyújtja a regény. A szövegek töredezettsége, nehezen értelmezhető természete abból adódik, hogy a modernista művészek felfedezése szerint a tudat anyaga is ilyen kaotikusan örvénylő mentális törmelék, amit nem a logika szervez rendezett egésszé, hanem asszociatív módon kapcsolódnak benne a gondolatok, ötletek, emlékek.
A világítótorony (Alinea, 2014.) ezt a felismerést hasznosítja. Nincs főszereplője, nem egy kerek történetet ad elő, hanem egy társaság tagjainak tudatába nyújt bepillantást. A második részben tíz év telik el, Mrs. Ramsey meghal, Andrew Ramsey elesik az első világháborúban, Pure is életét veszti valamilyen, a szüléssel kapcsolatos betegségben, ám a szerző éppen csak megemlíti ezeket a tragikus fejleményeket. Ami Woolfot érdekli, az a tudat apró rezdüléseinek folyama, kizárólag ezeknek szentel figyelmet.
A szerzői hang szabadon csapong a külső leírás és a belső világ reprezentációja között. Előfordul, hogy az egyik mondatban egy külső dolog leírását kapjuk, a következőben a szereplő azzal kapcsolatos reflexiójáról olvashatunk, majd utána megint a külső világ a téma. Sok esetben a leírt eseményeknek nincs semmiféle külső szerzői magyarázata, előfordul, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott pillanatban belépünk egy szereplő tudatába, és azon keresztül tárul elénk a külső világ. A 61. oldalon pl. Mrs Ramsey arról elmélkedik, hogy Minta Doyle és Paul Rayley, akik sétálni mentek, azért maradnak el olyan sokáig, mert a fiú valószínűleg megkérte a lány kezét. Eddig nem volt szó arról, hogy a két szereplő között ilyesfajta viszony lenne, sőt nem is nagyon tudtunk róluk semmit, a szerző maga nem mond semmit, mindent az adott szereplő gondolataiból kell kikövetkeztetnünk, miről van szó. Nem annyira időben mozgunk, nem egy történet kezdőpontja felől haladunk a végpont irányába, hanem inkább térben, a különböző tudatok között csapongunk. Ezek a tudatok, mint fentebb említettem, maguk is rendkívül szervezetlenek: időnként képek, emlékek bukkannak fel bennük, máskor elmélkedésekkel találkozunk, amelyek azonban nem vezetnek konklúziókhoz, hanem váratlanul megszakadnak, vagy áttűnnek egészen másfajta gondolatokba, ötletekbe. Egy helyen határozottan le is szögezi a szöveg, hogy a tudatot minden pillanatban benyomások tömege árasztja el, és olyan hangokból áll, amelynek a sebességét nem lehet követni, ráadásul egymásnak ellentmondó igazságokat nyilatkoztatnak ki (28). Mindezt bonyolítja, hogy helyenként egészen meglepő metaforák, képek bukkannak fel, pl. amikor Mrs. Ramsey úgy érzi, minden elrendeződik körülötte, ahogy a szálló madár tollai elrendeződnek a levegőben. (32) Mr. Ramsey egy epizódban saját tudatának teljesítményéről és e teljesítmény időtállóságáról elmélkedik, de ezek a gondolatok metaforák képét öltik fel: azt a pontot, ameddig a tudat teljesítménye elérhet, az ABC betűi jelölik (Ramsey a Q-nál tart, az R lenne a következő fok), illetve táj fölé magasodó a szirtfok képe szemlélteti.
A külső világ impresszionista leírásai, amik a tudatfolyamok közé ékelődnek, igen szuggesztívek, pl.: „Szél fúj, így a levelek felfednek egy-egy csillagot, s azok maguk is mintha remegnének, fénysugarakat lövellnének, s megpróbálnának kicsillanni a levelek pereme között.” (123) Vagy: „A fények úgy fodrozódtak és villóztak, mint ezüstös esőcsöppek a szélben. (…) A város, a kikötő és a hajók fényei káprázat szőttel hálókként lebegtek az égen, hogy emlékeztessenek valamire, ami elsüllyedt.” (75) Érdekes, hogy a valóságnak ezek a konkrét képei egészen olyanok, mint azok a képek, amik átvitt értelmemben, a hasonlatok anyagaként jelennek meg: „Tudta, hogy nem tarthat sokáig, de e pillanatban olyan tisztán látott, hogy az asztal körül mindenki lelepleződött előtte érzéseivel és gondolataival együtt, nem kellett hozzá semmi erőfeszítés, akárcsak a víz alá hatoló fénysugárnak, mely átvilágítja a víz fodrait, a nádast, az árral ringó cselléket, s a hirtelen mozdulatlanná vált, lebegő, remegő pisztrángokat.” (115-116). Igen szép leírásokat találhatunk a második részben, ahol az impresszionizmus egészen fura, asszociatív módon egymáshoz kapcsolódó, már-már szürrealisztikus képek tűnnek elénk: „De éjszaka éjszakát követ. A télnek nagy készlete van belőle, és fáradhatatlan kézzel, igazságosan és egyenlően osztja el. Az éjszakák meghosszabbodnak, egyenlőek lesznek. Némelyikük ragyogó égitesteket, fénytáblákat emel magasba. Az őszi fák, ha mégoly viharvertek is, átveszik a tépett zászlók tüzét, amelyek hűvös székesegyházak kriptáinak homályában lángolnak, ahol márványlapok aranybetűi örökítik meg a hősi halált, a távoli India homokjában fakuló és kiégő csontok történetét. Az őszi fák izzanak a holdfényben, a holdtölték fényében, a fényben, mely ellankasztja a munkaerőt, lesimítja a tarlót, s kéken veri a parthoz a hullámokat.” (137)
Utolsó kommentek