Emily Brontë regénye két északi, szomszédos tanya, Thruschross Grange és Szelesdomb, illetve két összefonódó sorsú család (Earnshaw, Linton) két generációjának (viszonylag) szövevényes krónikája. Az első generáció (Heatchliff, Cathrine Earnshaw, Hindley Earnshaw, Iseballa Linton, Edgar Linton) tagjainak lelke és élete csupa szerelem, gyűlölet és szenvedés, folyamatosan egymást gyötrik, mintha átok ülne rajtuk – amely végzet csak a második generáció (Cathrine Linton és Hareton Earnshaw) életében oszlik szét, hogy a sorstragédia lassan és küzdelmesen átadja helyét az idillnek.
Az első generáció tagjai mind önsorsrontó figurák, történetüket több szinten is az elidegenedés jellemzi. Első szinten idegenek magának az olvasónak a számára: nemigen látunk a lelkükbe, titokzatosak, sőt többé-kevésbé érthetetlenek maradnak a számunkra. Az árva Heatchliffet a családfő, Earnshaw hozza haza a családba egy szép napon – ám sem a származásáról nem tudunk meg semmit, sem arról, milyen célból, milyen megfontolásból, milyen belső sugallat hatására jutott Earnshaw arra az elhatározásra, hogy örökbe fogadja a gyereket. Heatchliff és Cathrine szerelmének alakulásába, fellobbanásába, belső rezdüléseibe sem igen nyerünk bepillantást – ez a szerelem egyszerűen csak van, mint valami sötét elrendelés, mint a végzet a görög tragédiákban. A szereplők tehát idegenek a számunkra, de önmaguk számára is azok: olyan döntéseket hoznak a saját sorsukról, mely ellentétes a legbensőbb vágyaikkal, érdekeikkel, és örökre megrontják az életüket. Cathrine, bár Heatchliffet szereti, hozzámegy Edgarhoz, hogy aztán örökre Szelesdombra vágyakozzon vissza. Isabella viszont Heatchliff felesége lesz, de már az esküvő napján meggyűlöli, és a Szelesdombra érkezés pillanatában már el is tölti a reménytelen vágy Thruschross Grange iránt. A lelki fenomének érdekes módon fejeződnek ki a térbeli viszonyokban: a két nő a két tanyán él, egymás lakhelyén szeretnének lenni, mindenki otthontalan ott, ahol van, de áthatolhatatlan lelki távolság választja el attól a helytől, ahonnan önszántából eljött, és ahova a szíve odaköti. A szereplők sem megbékülni nem tudnak egymással, sem elszakadni a többiektől, egyre csak gyötrik a társaikat. A részeges Hindley és Heatchliff viszonya is ilyen: folyamatosan egymást kínozzák, bántják, mint Dante kárhozottjai a pokol mocsarában. A következő szinten maga a környezet is idegennek tűnik: szemben pl. a romantikus előd Wordsworth tájaival, ahol a természet a teremtés és az autentikus lét szavának könyve, itt a tér barátságtalan, gyakran esik hideg eső, sokszor van sötét, és mindig fúj a szél.
Cathrine Linton és Hareton Earnshaw románcával viszont könnyebb azonosulni, nagyon szép az átvezetés a kezdeti idegenkedésből a szerelembe, a regény végének idillje kiküzdött és megérdemelt boldogság. A két embercsoport között mintegy átvezetés lehet Linton Heatchliff figurája, aki szerintem nagyon izgalmas, szépen formált karakter: önző és gyenge, ennyiben az előzőekre hasonlít, viszont nem kimondottan rossz, és amennyiben árt másoknak, inkább csak gyengeségből, Heatchliff hatására teszi. Nem is teljesen egyértelmű, mennyiben a környezet hatásának, és mennyiben a saját hajlamainak köszönhető, hogy ilyen szánalmas legény vált belőle. Mindenesetre rendkívül egyedi érdekes személyiség.
Heatchliff a maga sötét szenvedélyeivel Victor Hugo Claude Frollojára emlékeztet, de míg Hugo regényének narrátora egyfajta mindentudó szerző (ahogy Eco megjegyzi valahol a waterlooi csata A nyomorultak-beli leírása kapcsán: Hugo magának Istennek a szemszögéből írja le az eseményeket.), Bronte viszont eltávolítja tőlünk a történetet. Lockwood, Thruschross Grange bérlője azt írja meg, amit Nelly (Ellen) Dean, a Linton-család korábbi szolgálója mesélt neki. Nelly azonban a történet sok részletét maga is másoktól hallotta, tehát több esetben nem is két, hanem három áttételen keresztül ismerjük meg az eseményeket, az események egy részéről pl. Zillah, Szelesdomb szolgálója informálja Nellyt, más alkalommal Isabella régi, jól őrzött levelét olvassa fel Lockwoodnak.
Utolsó kommentek