Edmund Burke írása a fenségesről és a szépről a téma egyik alapműve; nagyon érdekes, gondolatébresztő és logikus felépítésű szöveg, az alábbiakban összefoglalom a legfontosabb téziseit (Filozófia vizsgálódás, Magvető, Bp., 2008. Ford. Fogarasi György.)
Burke azzal kezdi a gondolatmenetet, hogy elutasítja az ízlés teljes szubjektivitásáról szóló nézeteket. Nem véletlen, hogy az ízlelés is, amelyből a szó származik, nagyjából hasonló minden embernél. Erre utal az is, hogy a keserű szót metaforikusan a kellemetlen, míg az édeset a vonzó és örömteli tapasztalatokra használjuk, vagyis ezek az érzékelések hasonló érzelmeket keltenek mindenkiben. Ahogy az érzékek esetében, úgy a képzelet működésében is megvannak a közös vonások. A képzeletre hat az öröm, ami mindig a hasonlóságok felismeréséhez kapcsolódik, a különbségek keresése viszont az elme tevékenysége, vagyis gondolkodási aktus. Hasonlóság működik a metaforában és a mimézisben is, ezért ezek mindenki számára örömöt okoznak; itt ugyan kisebb különbségek mutatkoznak, ám a befogadás módja ugyanaz. Lehetséges például, hogy egy festményt szemlélve a cipész figyelme a képen ábrázolt személy lábbelijére esik, az anatómusnak pedig az izmaira, ám az öröm mindkettejüknél a kép és a valóság hasonlóságának felismeréséből származik.
Burke ezután az öröm és a fájdalom természetét tisztázza. Sokan úgy vélekednek, hogy a fájdalom megszűnése maga is öröm, az öröm csökkenése pedig fájdalom. Burke ezzel nem ért egyet, szerinte az öröm és fájdalom nem függnek egymástól, nem egymáshoz való viszonyukban, hanem önmagukban léteznek. A teoretikus ezért elkülöníti a fájdalom megszűnéséből származó viszonylagos örömöt a valóságos, pozitív örömtől, az öröm kifejezés csak ez utóbbira vonatkozik, a viszonylagos örömöt Burke gyönyörnek nevezi el, ugyanígy elválasztja a viszonylagos fájdalmat a pozitív változatától.
A szenvedélyek az egyéni és a társas léthez kapcsolódnak, előbbi esetben a cél a létfenntartás, utóbbinál a fajfenntartás. Mivel az ember egyébként is létezik, de elveszítheti az életét, az első esetben nem jellemző az öröm, hanem inkább a halálhoz és fájdalomhoz kapcsolódó szenvedélyek a meghatározóak, amiket a fenséges képvisel. A fenséges rettegéssel vegyes csodálatot vált ki, és ide tartozik minden, ami ennek az érzelemnek az előidézésére alkalmas: a sötétség, a homály, a fenyegető vagy hatalmas méretű természeti jelenségek, a veszedelmes állatok stb. Fenséges az erő is, de csak abban az esetben, ha fenyeget, és nem pedig szolgál minket. Ezért nem fenséges pl. egy hatalmas, hidegvérű ló, ami ugyan eléggé erős ahhoz, hogy elvontasson egy hajót, de az ember uralma alatt áll, viszont fenséges egy oroszlán, tigris, de akár egy pók is. Érdekes módon Burke szerint a műalkotásban érvényesülő esztétikai minőségek sokkal gyengébbek, mint a valóságban megtapasztaltak: egyetlen színházi előadás sem lehet olyan izgalmas, hogy a nézők ott ne hagynák az előadást egy váratlan nyilvános kivégzés, katasztrófa, várostűz stb. miatt. Az élvezetnek tehát nem lényegi összetevője a fikcionális jelleg, egy tragédia annál hatásosabb, minél inkább hasonlít a valóságra, minél kisebb a különbség a kettő között.
A társas léthez, ahova a szerelmi gyönyör is tartozik, inkább az öröm kapcsolódik, amit a szépség válthat ki. Burke először is tisztázza, hogy a szépségnek semmi köze az arányossághoz (ahogy pl. Arisztotelész is gondolta), hiszen az arány számokon, összehasonlításon alapul, ami matematikai, gondolati művelet. Azonkívül meg lehet figyelni, hogy a virágok, amiket szépnek találunk, egymástól teljesen eltérő arányokkal rendelkeznek, ahogy a szépnek tartott szárnyasok is – egészen más pl. az alkata a hattyúnak és a pávának. Ugyancsak nem szép a tökéletesség vagy az erény: az erényes embereket inkább csodáljuk, mint szeretjük, ennyiben az erény inkább a fenségeshez hasonlít. A szépség a dolgok fizikai tulajdonsága, ami mechanikusan hat az emberi elmére. Burke meg is határozza az elemeit: szépek a kicsi dolgok, az élénk, de nem harsány színek, a sima felület.
Burke ezután tér rá a két esztétikai minőség okainak elemzésére. Amikor az ember valóságos fájdalmat él át, illetve amikor csak számít rá, vagy amikor egy műalkotás befogadása közben tapasztal ilyen érzelmeket, hasonló fizikai reakciókat produkál. Az idegrendszer ilyenkor megfeszül. Ez ellentéte az ernyedtségnek, vagyis a fenséges lényegében hasonlóan edzi az idegrendszert, ahogy a munka az izmokat. Ezért van, hogy a nagy felületek, dolgok fenségesek, hiszen itt az érzékelő rendszerünket mindig ugyanolyan módon érik az ingerek, pl. egy végtelen oszlopsor esetében mindig ugyanazt a formát látjuk, ez a szemünket mindig ugyanúgy ingerli, ezzel pedig a túlfeszítettség állapotába juttat minket. Egy végtelen oszlopsor, ahol minden oszlop ugyanolyan, kimeríti az idegrendszert, ezért mondjuk fenségesnek. Egy kisebb vagy tagoltabb forma esetében a változatosság miatt a befogadónak van ideje megpihenni. Ez az oka annak, hogy a rettegés ilyenkor egyben gyönyört is kivált belőlünk, hiszen az életerőnket növeli. A szép viszont elringat, pihentet. Ezért szépek a sima felületek és a finom mozgások, nem éles formák.
Utolsó kommentek