Milton irodalmi mutatványa az a különös teljesítmény, hogy képes volt a Biblia néhány sornyi bűnbeesés-mítoszát 350 oldalas eposszá bővíteni, mint amikor a Disney egész estés rajzfilmet forgat egy nyúlfarknyi népmeséből (Válogatott költői művei, Európa, 1978.). Ehhez egyrészt a cselekményt kellett számtalan részlet hozzáadásával kibővíteni, másrészt hosszas leírásokban festeni meg a mitikus világot. A Sátán így pl. nem egy könnyed, gyors aktus során csábítja bűnre Ádámékat, hanem hosszasan ólálkodik a Paradicsomban, mint a farkas a kertek alatt, kémkedik és rejtőzködik, és csak azután lép akcióba, miután Isten elküldte Mihály arkangyalt, hogy terjedelmes, ámde hasztalan beszédben oktassa ki az embert a rá leselkedő veszélyről. A Sátán és Gábrielék eposzi küzdelme is két napig tart, közbeiktatva egy pihenőt és egy felkészülést a másnapi folytatásra stb. Ami a leírásokat illeti, Milton sok esetben tényleg bámulatra méltót alkotott: nagy számban találkozhatunk rendkívül szuggesztív leírásokkal a szövegben, ilyen pl. rögtön első könyv monumentálisan komor víziója a mélységbe vetett angyalhadról; ugyancsak magával ragadóak a paradicsom képei vagy a teremtés látomása, ahogy az Úr a semmiből létrehozza a világot. Az egyik legszebb epizód az, amikor Isten megformálja a napot lyukacsos, szivacsos anyagból, amelyet aztán megtölt a híg fénnyel, mintha a tűz is folyadék lenne, ami átitatja annak anyagát, a csillagok pedig úgy gyűlnek köré, mintha egy kúthoz járulnának, amelyből „arany vödörrel fényt merítenek.” (237)
Ám ilyen hatalmas méretűvé duzzasztva sokkal inkább zavaróak a keresztény mítosz önellentmondásai, megmagyarázatlanságai, mint a Biblia nyúlfarknyi meséjében; az eposz emiatt nagyon következetlennek tűnik, és gondolatilag ezer sebből vérzik, Istent pedig dühítően kellemetlen, kicsinyes ostoba alaknak mutatja be. A VI. könyvben pl., amikor a fellázadt Sátán serege összecsap az Úr pártján álló Gábrielékkel, azt olvashatjuk, hogy az angyalok lelkek, így nem kaphatnak testi sebet, és így nem is sérülhetnek meg súlyosan (209). Ehhez képest Sátánék nem sokkal később harci gépeket készítenek a föld érceiből, amelyektől győzelmet remélnek a következő ütközetben (212). Eléggé fura, hogy ezek a halhatatlan lelkek ilyen erősen a materiális létezőkre hagyatkoznak a harcban. Az méginkább kérdéses, hogy miféle anyagról, ércekről, földről van itt szó, hiszen Isten csak jóval a Sátánékon való győzelem után teremti meg a semmiből a világot! (233)
Az sem világos, tulajdonképpen mitől is olyan rossz Sátán. Mert nem hajlandó elfogadni Isten uralmát? Ha Isten olyan jóságos, miért nem akarja megosztani mással a hatalmát, ha már az annyira vágyik az egyenjogúságra? Miért ne lehetne az Úr demokrata? Miért nem nagyvonalúbb egy kicsit ez az Isten, miért ilyen önző, korlátolt despota? Ráadásul Milton egy helyen arról is ír, hogy a Pokol, ahová a bukott angyalok kerülnek, azért rossz és félelmetes hely, mert Isten ilyennek alkotta, (99), A Sátántól talán függetlenül is, sőt még Sátán is meg van itt egy kissé rettenve. Ha viszont Isten képes arra, hogy létrehozzon ilyen gonosz vidékeket, akkor valóban nem a Sátán a rossz, hanem ő, aki ellen így már jogos a lázadás.
De a leginkább zavaró persze maga a bűnbeesés motívuma. Milton nemigen foglalkozik azzal, hogy vajon mivégre is teremtette meg Isten a jó és a rossz tudásának a fáját, ha tisztában volt azzal, milyen veszélyt rejt magában a növény léte – ha pedig Isten mindenható, azt is tudnia kellett, hogy az emberek úgyis szakítani fognak róla. De miért is bűn, hogy őseink megdézsmálták a gyümölcsöt? Mert engedetlenek voltak? De miért elítélendő, ha nem engedelmeskedtek vakon az Úrnak? Miért vár Isten ilyesmit? Vagy talán az a probléma, hogy tudásra tettek szert? De miért bűn az, hogy az ember ismeri a jót és a rosszat? Ha pedig nem ismeri, akkor hogyan választhat közöttük? Akkor maga a szabad akarat sem lehetséges, amire pedig a mű hivatkozik. A komikus az egészben az, hogy azok az érvek, amikkel Sátán ráveszi Évát, hogy kóstoljon bele a gyümölcsbe, valójában sehol sem cáfoltatnak meg a műben. (288) Miért akarja Isten alantas és tudatlan állapotban tartani a teremtményeit, teszi fel Sátán a kérdést. És hogyan várhatja, hogy az ember válasszon a jó és rossz közt, ha egyszer nem ismeri azokat? És hogyan büntethet Isten egy ilyen választásért? Az ilyen Isten nem követendő, hanem félendő. Ezek bizony jogos érvek, amikre fentről semmilyen ellenérv nem érkezik. És miért baj az, ha az ember szeretne többet tudni, többé válni? Talán bűn, ha fejlődni akarunk? És miért akkora vétek ez, hogy olyan aránytalan büntetéssel sújtja Isten – pl. kimozdítja a Földet a tengelyéből, hogy az örök tavasz helyett ezentúl a tél és a nyár is birtokba vegye azt, sőt az ártatlan állatokat is arra kényszeríti, hogy ezentúl ne a növényeket, hanem egymás húsát fogyasszák? (325-327). A kígyót is megbünteti, miközben pontosan tudja, hogy az nem tehet a csábításról, hiszen Sátán az ő akaratán kívül szállta meg a testét. (310)
Az is szépen megmutatkozik az eposzban, mennyire képtelen ötlet a szabad akarat, amelyet a keresztények szerint Isten az embernek adott. Az arkangyal ezt mondja Ádámnak hosszas diskurzusuk során Istenről: „Önkéntes hódolat: ez óhaja, / nem kényszermunka – ezt nem kedveli, / Nem is kedvelheti! Hisz szolgaszívet / miképp tegyen ki próbának: vajon / önként szolgál, vagy csak mivel a kényszer / űzi, s nincs módja mást választani?” Az angyalok szabadon szolgálják Istent, aki nem, az elbukott a pokolba. (186) Vagyis Istennek nem elég, hogy ha őt szolgálják, még az is fontos, hogy maguktól tegyék, különben megbünteti őket. Tehát szabadon választhatod, hogy a szolgám leszel, de ha ezt választod, akkor megbüntetlek. Egyébként meg miért teszi ki Isten az embert próbának, ha mindentudó? Ebben az esetben ugyanis eleve előre kell tudni a próba eredményét. Nem sokkal később (188) Isten létrehívja Jézust, hatalmat ad neki, aki pedig ezt nem fogadja el, azt megfenyegeti, hogy letaszítja a mélybe.
Ma már eléggé fura a hímsovinisztikus világkép is, amiben Milton gondolkodik. Egy helyen pl. arról olvashatunk, hogy „A férfi Istené, a nőnek ő / az Istene (147), máshol Éva mondja Ádámnak, hogy „nálam százszor különb vagy”. (151)
Eliot, Milton, Donne
T. S. Eliot irodalmi esszéiben (Káosz a rendben, Gondolat, 1981.) elmarasztalta Miltont Donne-nal és a metafizikus költőkkel, illetve Shakespeare-rel szemben. Donne verseiben még egységben volt az érzékelés és a gondolat, Donne a gondolatokat mintegy érzékileg észlelte (140). Nála a hasonlat és a mondanivaló azonos volt. Erre a Búcsúzás: megtiltva bánatot c. költeményt szokták felhozni példaként, ahol a szeretők olyanok, mint egy körző két szára. Az összetartozás gondolata és a körző érzéki jelenléte nem választható egy egymástól, a kép szervesen, önnön lényegével (a két szár egyszerre egy és kettő, együtt adnak ki egy egészet, ami megrajzolja a kört, ami minden formák legtökéletesebbje) és meglepő vizuális erővel szuggesztív módon fejezi ki az elmondandó tartalmat. Gondolat és kifejezés szervesen összetartozik, nem úgy, ahogy a szokásos barokk allegóriákban, ahol a kettő külsődleges, mert a kapcsolat köztük konvencionális. Egy másik különösen szép képben Donne arról beszél, hogy a könnyeiből érmék lesznek, amik attól különösen értékesek, hogy a kedvese arcképét hordozzák, ő lesz rajtuk a jel (Búcsúzás: a sírásról). A könny egyúttal érme is, az arcot visszatükröző vízfelület erős érzéki jelleggel bír, és egy mentális aktust, az emlékezést jeleníti meg vizuálisan. A kép erőteljes vizualitása nem választható el a kifejezett tartalomtól. Ez nem Eliot példája, de itt szerintem nagyon jól megmutatkozik, mire gondol El
Viszont „a tizenhetedik században megkezdődött az érzékelés széttagolódása” (142), ebben pedig a fő bűnös Milton. Milton már nem látja a gondolatot, az ő tehetsége auditív, az eposz szereplői nem gondolkodnak, hanem szónokolnak.
Shakespeare műveivel összehasonlítva Milton ugyancsak alul marad, hiszen míg a drámaíró képei olyan konkrétak, mintha ott lennénk az ábrázolt jelenetben, Milton leírásai mindig elvontak: ha nála pl. megjelenik egy paraszt vagy egy tejeslány, az nem hűs-vér figura, hanem általános, absztrakt figura.
Ehhez hasonlóan Az elveszett paradicsom terei, tárgyai sosem kézzelfoghatóak, hanem mindig homályosak, a jeleneteket „soha nem lehet pontosan látni.” (385) Milton, mivel vak volt, nem mutatott meg semmit határozottan, ő lényegében nem is a dolgokat, hanem a fényt ábrázolta, szokatlan, földöntúli ragyogásában és állandó változásában, a fényt, ami annyira hiányzott neki. Emiatt viszont az eposz témája megfelelt Milton korlátozott vizuális képzelőerejének.
Eliot szerint Milton a lélekhez sem értett semmit, a témával így szerencséje volt, hiszen Ádám és Éva esetében nem konkrét embereket, jellemeket kellett festenie, hanem az embernek a prototípusát.
Utolsó kommentek